Aki azt hiszi, hogy a futball jelenlegi fejlesztése csak „Orbán Viktor hobbija”, az nem érti a játék valódi erejét és lényegét

A szerző a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke

A magyar labdarúgás alapjait az előző század elején, az 1910-es években tették le. A sportág gyorsan a magyar közélet izgalmas és sikeres részévé vált, több okból is. A szabályozott alapon végzett testmozgás, azaz a sportversenyek új minőséget hoztak a nemzet közösségi életébe. Emberek szövetkeztek össze szerte az országban, és sportegyesületek – a futball szülőhazájának nyelvéből átültetve: klubok – alakultak. Egy labdarúgócsapat tagjainak számossága, a korábban ekkora méretben soha nem használt sporttér, a futballpálya nagysága és a játékosok mozgásának összetettsége okán jelentős szellemi munkával kellett megtervezni magát a játékot s elérni a győzelmet. A sportág hirtelen megugró népszerűsége pedig pénzt mozgatott meg: a nézők jegyeket, újságokat vásároltak, a piac érdeklődni kezdett.

Nem voltunk persze ebben egyediek, ez történt sokfelé a világon, főképp Európában és Latin-Amerikában.

Amiben mégis különlegesek voltunk, hogy a futball mint szellemi játék hazai alakítói a sportág egyik egyedi formáját, stílusát alkották meg a budapesti (és bécsi) kávéházakban, ez volt a dunai iskola. A magyar történelmi-kulturális tradíciókra alapoztak: gyors játék (azaz jó fizikai állapot), rövid passzok (azaz a játékosok közelsége) és kreativitás, cselek, trükkök (azaz technikai képzettség).

hiszen a túlélésünk érdekében mindig is gyorsnak, kreatívnak és csibésznek kellett lennünk.

Az 1920–30-as évek, a nagy háború és Trianon következményei a futballban is megmutatkoztak. Az iskolai testnevelés bevezetése, a leventemozgalom kitermelte a magyar labdarúgás első aranykorának nemzedékét, 1938-ban világbajnoki ezüstöt nyertünk, a futball élvezete és működtetése „polgári ügy” lett. Az 1950-es évek elhozták a második aranykort, Puskásék tudása és sikere még a két világháború közti tudatos építkezés eredménye volt. Az 1950-es években a sport  volt az egyetlen jó dolog, amit a magyarok megélhettek: szétbombá­zott és -lopott ország, kommunista diktatúra, szegénység. Az 1954-es világbajnoki döntő elvesztése, majd 1955-ben a szovjet csapatok kivonulása Ausztriából a két legnagyobb hatású esemény, amely 1956 forrongó hónapjaihoz, majd a forradalomhoz vezetett.

Azt, ami a kultúra lényege – hiszen a szabadságból fakad, és életben tartja azt.

A Kádár-rendszer tudatosan leépítette a magyar futballt. Felfogta, hogy sikere olyan mértékben szimbolizálná a szabadságot és annak vágyát, amit egyáltalán nem biztos, hogy kordában tudna tartani. A foci négy évtizedes leépülése visszahatott a kultúra állapotára is. Azok a magyar filmek, regények, versek, amelyek a labdarúgásról ekkoriban születtek, nem véletlenül váltak kultikussá. Mándy, Spiró, Esterházy, Weöres, a Régi idők focija alkotói és színészei és még sokan mások akkor is a kultúra részeként tekintettek a futballra, amikor szinte semmi okuk nem volt rá.

A nihil, amelybe a magyar foci hullott a kommunizmus végére, nem is annyira a játék minőségén, sokkal inkább a közeg kulturálatlanságán látszott. A sportág egésze vált vállalhatatlanná: bűnöző sportvezetők, csaló játékosok, trágár közönség. De valami a mélyben azért még ekkor is pislákolt, amibe később bele lehetett kapaszkodni. Az először 1998-ban, majd a 2010-es években elinduló futballfejlesztési program és az, hogy abban az állam – a nemzeti közösség forrásait felhasználva – döntő részt vállaljon, elkerülhetetlen volt.

A miniszterelnök és kormányai politikai kockázatot vállaltak futballügyben. Persze Orbán Viktor személyes kötődése a focihoz közismert és jól dokumentált tény, álszentség lenne ezt eltagadni. De aki azt képzeli, hogy pusztán a kormányfő hobbijáról van szó, az nem érti és soha nem is értette a futball valódi erejét és lényegét. A helyzet ugyanis az, hogy a labda­rúgás fejlesztése nélkül nem lehet sikeres kultúrpolitikát vinni. Magyarországon legalábbis biztosan nem, de talán hozzánk hasonló futballnemzeteknél sem.

1930 óta, amióta világbajnokságokat rendeznek, egészen a kétezres évekig, amikor igazán globalizálódni kezdett a labdarúgás, összesen húsz ország nyert érmet. És ezen országok közül hazánk az egyetlen, amely fokozatosan kiesett a futball elitjéből. Hogyan történhetett ez?

Még Csehszlovákia és Jugoszlávia, illetve utódállamainak polgárai is – akik a vasfüggöny mögé kényszerített térségből rajtunk kívül valaha örülhettek vébééremnek – jobban jártak, gondoljunk Panenkára meg Modrićra.

A futball, amely egyszerre közösségépítés, szellemi és testi aktivitás, innováció és gazdasági fejlődés – ez utóbbit igazolja a magyar foci újkori története –, pontosan az, amit kultúrának hívunk. Anélkül, hogy megbántanánk őket, biztosan nem volt ennyire a kultúra része Marokkóban, Dél-Koreában és Törökországban, hogy három olyan országot említsek, amely az utóbbi húsz évben világbajnoki érmet nyert. És abban is biztos vagyok, hogy ma már másképp gondolják, de ez egy másik írás tárgya lenne. 

Nem is annyira a focink minőségében, az még messze nincs világszínvonalon. De három metszetben mindenképpen. A labda­rúgásban részt vevő közösségek, azaz a klubok és tagjaik létszáma megsokszorozódott, az egyesületek erősebbek és gazdagabbak lettek. A futball gazdasági alapjai, igaz, még mindig túl sok közpénz felhasználásával, rendezetté váltak, és jegyvásárlókat, médiafogyasztókat generálnak. És meg­érkezett a tudás is, melynek a legplasztikusabb letéteményese Marco Rossi, ő bebizonyította, hogy egy sikeres edzőnek jelentős szellemi munkát kell végeznie.

Nem csupán arról van szó, hogy a válogatottunk kijutott az Európa-bajnokságra, hogy a Ferencvárost ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni a kontinensen vagy hogy van egy világsztárunk. Ezek következmények. A lényeg az, hogy

a magyar kultúra népszerű, erős alkotórészének.

Nyitóképen: Ünneplés az Eb-selejtező utolsó fordulójában játszott Magyarország–Montenegró mérkőzés után a Puskás Arénában 2023. november 19-én. Fotó: Afp / Kisbenedek  Attila