Az elmúlt száz évben háborúk, forradalmak hőseit jegyeztük fel, majd felejtettük el.
S persze a márványtáblára vésetés, majd a márványtábla-összetörés műveleteit mindig a «magaspolitika» s az éppen győzelemre vergődött ideológia végzi. A nép pedig, amely tud csodálatos és elborzasztó is lenni, a nép, amely hol bölcs, hol nyálcsorgató idióta – szóval a nép a hősök ügyében többnyire tévedhetetlen. S az igazi hősöket magaspolitikától és uralkodó ideológiától függetlenül tiszteli és emlékezetében megőrzi, a kurzushősöket meg lesz…rja, még akkor is, ha hivatalos ünnepségeken vörösre tapsolja a tenyerét.
Mert mikor szorult rá kurzustámogatásra Leonidász, Petőfi vagy Mansfeld Péter, s ha az aktuális kurzus gazemberezte őket, az ugyan kit érdekelt? Miképpen – hogy mondjunk ellenpéldát is – ugyan kit érdekelt valaha is mondjuk Kun Béla vagy Szamuely Tibor? Évtizedekig éltünk egy kurzusban, amely ezekből akart hőst farigcsálni, de a kollektív emlékezet pontosan tudta, hogy rohadt kis patkányok voltak csupán.