Ha az elvesztett választásokat nézzük, akkor az elmúlt bő évtizedben a baloldal mindig kifogásokat keresett.
„Ha az elvesztett választásokat nézzük, akkor az elmúlt bő évtizedben a baloldal mindig kifogásokat keresett. Nem ismerte el a vereséget, tisztességtelen feltételekre hivatkozott, csalással vádolta a kormánypártokat és radikális rendszerellenzéki szerepbe helyezkedett. Mondták, hogy nincs demokrácia, nincs szabad sajtó, az állampolgárok nem jutnak hozzá az »igaz« és »valós« információkhoz. (Az igaz és a valós ebben az esetben azt jelenti, amit a baloldal gondol.)
Az elvesztett választások után – a politikai mintázat szerint – aztán megpróbáltak valós vagy vélelmezett társadalmi elégedetlenkedési akciókra rátelepedni. Megújulás és parlamenti munka helyett mások hátán a médiába bekerülni. Megragadni egy »civil« ügyet, majd nemzetközileg kipróbált, szélsőbaloldali mozgalmi forgatókönyvek (Alinsky, Popovics, Sharp) alapján kormányellenes demonstrációvá szélesíteni azokat. Mindeközben egyre szélsőségesebb, a demokratikus rend megzavarására alkalmas politikai kommunikációt folytattak, aminek következtében egyrészről tovább romlott a politikai kultúra minősége, másrészről pedig esély sem volt egy új politikai stratégia megalkotására. (Gondoljunk csak a 2023-as Pintér Sándor bábú égetésre, vagy az úgynevezett diáktüntetéseken tapsot kiváltó, a miniszterelnököt dehumanizáló beszédekre!)
A botránypolitizálásba hajló szélsőséges hangnem azonban szükségszerűen kontraszelekciót okozott, így a baloldal lemaradása – mind közösségépítésben, mind pedig egy koherens, a társadalom többségének szimpátiáját megnyerő programalkotásban – évtizedes mértékűvé vált. A vezetővé váló politikusok nem voltak és most sem alkalmasak a valóságot leíró politikai értelmezésre és összefüggő mondanivaló kidolgozására. És hiteltelenek, ami a politikában a legfontosabb tőke.
Tucatszor ugyanabba a folyóba…
A kontraszelekcióval viszont megszületett egy olyan baloldali politikai »elit«, amely csupán négy politikai pótcselekvésre volt alkalmas az elmúlt években. A nyugat-európai progresszív politika kritika nélküli másolása mellett csupán a sajtóban megjelenő hírekre reagáltak – sokszor ötletszerűen (mai szlenggel élve: random). Harmadrészről dekonstruktív ellenzéki álláspontot vettek fel, így az össznemzeti érdekek mentén sem álltak a kormányzat mellé (még a pandémia idején sem!), végül pedig – negyedszer – botránypolitizálással igyekeztek felhívni magukra a figyelmet.
Egy dologról viszont sosem beszéltünk. A kontraszelekcióban ludas volt a külföldről finanszírozott kormányellenes sajtó is. Mert ők is többször beleléptek abba a bizonyos folyóba, mikor minderre azt mondták, hogy mindez így, ebben a formában, rendben van és rendben lesz. Majd a következő választásokon – hitegették magukat, ugyanabba a folyóba lépkedve.”
Nyitókép: Facebook
Megírta a Politico, kiszivárgott a Weltwoche-n: megbuktatná a brüsszeli elit Orbán Viktort, Magyar Péter az eszköz a kezükben. Eközben a baloldali közvélemény-kutatók már előre magyarázzák, miért nem következik semmi a méréseikből. Itt az új Mesterterv.
„Éppen ezért van szükségük a magyaroknak a mi szolidaritásunkra” – jelentette ki a korábbi lengyel miniszterelnök-helyettes.
Világosan fogalmazott a kormányfő, ezt már mindenki érteni fogja.
„Na, de kinek, ezt majd április 12-én meglátjuk” – tette hozzá a miniszterelnök.
Természetesen most sem voltak érvei.
Tarr Zoltánnak nem tetszett, hogy Sinkovics Krisztián felhívta arra a figyelmét: a kerületben nincs is Soroksári út.
Hann Endre a napokban az ATV-nek azt nyilatkozta a legutóbbi felmérésük kapcsán, hogy „még korai tartja, hogy ezeket a számokat előrejelzésnek nevezzük”.
„Éppen ezért van szükségük a magyaroknak a mi szolidaritásunkra” – jelentette ki a korábbi lengyel miniszterelnök-helyettes.
A csecsen vezető fiát kritikus állapotban szállították kórházba.
