Egy ilyen cím a kereszténységről való mélységes tudatlanságról, az iránta érzett ellenszenvről, súlyosabb esetben az iránta érzett gyűlöletről szól. Vagy szimpla hülyeségről. Nagyon szeretném, ha az utóbbiról szólna. De attól félek, hogy nem így van.
Jézus néhány órás szenvedése sehol sincs az enyémhez képest. Ezzel a címmel jelent meg egy cikk a Telexen. A cikkben négy olyan emberről van szó, akik jelenleg gyógyíthatatlan betegségekben szenvednek. ALS, szklerózis multiplex. Nem mennék itt bele ezeknek a betegségeknek a részletes leírásába, nem vagyok orvos, és csak úgy tennék, mintha lenne valami fogalmam róluk. A lényeg az, hogy ezek a betegségek hosszabb-rövidebb idő alatt kiszolgáltatott állapotba taszítják az embert, és komoly fájdalmakkal járnak.
Beszéljünk világosan: abba az állapotba taszítanak, amikor már a seggedet sem tudod kitörölni, és egy pohár vizet sem tudsz meginni segítség nélkül.
Abba az állapotba, amikor csak fekszel az ágyon, és legfeljebb pislogni vagy képes, másra nem. Amikor erről beszélek, azzal áltatom magam, hogy nagy vonalakban tudom, miről beszélek.
Egy évtizeden át dolgoztam mozgássérült gyerekekkel. Ezen gyerekek közül jó néhányan gyógyíthatatlan betegek voltak. Az izomszöveteik lassan átalakultak zsírszövetekké. Többségük kamaszkorában meghalt. Gyakorlatilag megfulladtak. Iván, Andor, Attila, Balázs, Máté, Gergő, Marcell, Jancsi, Zoli. Hirtelen ők jutnak eszembe, látom az arcukat magam előtt. A temetések. A kép, amikor Máté édesanyja önkívületben a gyereke után akart ugrani a sírgödörbe, és a sírásóknak kellett visszatartaniuk. Amikor a nyitott koporsóban fekvő Iván kezében megláttam a mobiltelefonját. Andor felhúzott lábakkal, szintén a koporsóban, mert a betegsége miatt a lábizmai annyira összehúzódtak, hogy már évek óta nem tudta kinyújtani őket. Nem halálpornót játszom, amikor leírom ezeket a mondatokat. Ezek feledhetetlen, erős képek, és mélyen hozzátartoznak az életemhez. Ezek a rég halott fiúk alapvetően vidám természetűek voltak, mint minden gyerek. Hülyéskedtek, egymást szekálták, összevesztek, barátkoztak, szerelmesek voltak, szomorúak voltak.
Ezzel együtt mindegyikük tudta, hogy soha nem lesz felnőtt.
Tudták, mert látták a másikat meghalni, de azért is tudták, mert az ilyesmit tudja az ember. Esténként, amikor már ágyban voltak, néha óhatatlanul is hallottam, hogy egymás között a halálról beszéltek. Soha máshol nem hallottam ilyen atmoszférájú beszélgetéseket. Úgy beszéltek a halálról, hogy a halál szó nem hangzott el ezekben a beszélgetésekben. Virágnyelven, olykor költői erővel tudatták egymással, hogy tisztában vannak a dolgokkal.
Nem is tudom, miért idéztem most ide ezeket a hajdani fiúkat. Talán csak azért, mert soha, egyikük szájából sem hallottam, hogy meg akarnának halni. Még akkor sem, amikor már rossz állapotban voltak. Olyat hallottam tőlük, hogy előző életükben biztos gonosz emberek voltak, és ezért kapták büntetésként a betegséget ebben az életükben. Erre nem tudtam mit mondani, ma sem tudok. Kompetenciámon kívüli kérdés ez, sok más kérdéssel együtt.
Szóval azzal áltatom magam, hogy az emberek többségénél talán többet tudok arról, mit jelent a halál közvetlen közelében élni. A később a hajléktalanok között eltöltött másik évtized pedig csak tovább árnyalta ez irányú önáltatásomat.
Van szenvedés, ami nem elviselhető.
Van szenvedés, amivel tényleg szinte képtelenség együtt élni. Simone Weil, a francia misztikus írja valahol, hogy az a szenvedés, amely nem elviselhetetlen, az közönséges romantika. Nehéz, kemény mondat. Ahogy az eutanáziáról való beszéd szintén nehéz és kemény mondatokból áll.
Amikor a Telex munkatársa cikkének címébe emelte az ALS-ben szenvedő Dunavölgyi Erzsébet mondatát, valószínűleg nem tudta, hogy miféle mondatot szemelt ki címként. Mélyen meg tudom érteni Dunavölgyi Erzsébetet, hogy kimondta ezt a mondatot a beszélgetésük során. Meg tudom érteni, mert vannak az emberi szenvedésnek olyan bugyrai, amelyek ilyen mondatokat szülnek.
Magának Krisztusnak is volt egy mondata a keresztfán:
Éli, éli, lamá szabaktáni! Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Az emberiség talán legmélyebb, legsúlyosabb közös mondata ez. Jézus Krisztus ezen a ponton jutott el a szenvedésnek azokra a magaslataira – vagy jutott el azokba a mélységeibe –, amikor már csak a test üres fájdalma marad, a puszta fizikai létezés nyers valósága. Jézus Krisztus mondata az emberi lét centrális mondata, a testben való létezés alapmondata. Ember volt, emberi testben létező Istenfiú, akinek elviselhetetlen szenvedést okoztak a szöges korbács csapásai, a húsán átvert szögek. Talán ekkor értette meg igazán, mit jelent testben létezni, mit jelent embernek lenni. Az ember szólalt meg belőle, nem pedig az Istenfiú, aki valójában volt. A kereszténység aztán ennek a centrális mondatnak az erőterében beszél immár kétezer éve a testről és a lélekről, a testi halálról és az örök életről.
Amikor a Telex cikkírója címbe emeli Dunavölgyi Erzsébet mélységesen emberi mondatát, egyúttal deszakralizálja Krisztus szenvedését a keresztfán.
Nem Dunavölgyi Erzsébet mondata deszakralizálja, hanem a cikkíró, ez fontos és alapvető különbség.
Dunavölgyi Erzsébet az emberi létezésnek, a halál völgyének mélységéből beszél, s ezt a beszédet el kell fogadnunk, meg kell értenünk. Minősítenünk tilos. A cikk írója viszont nem onnan beszél, hanem egészen máshonnan. Talán maga sem tudja, honnan. Hajlok ez utóbbira, legalábbis valami bennem azt szeretné, hogy így legyen. Mert ha így lenne, az egyúttal azt is jelentené, hogy a cikkíró egyszerűen nem tudja, mit cselekszik. Ez a könnyebbik eset, ez is mélyen emberi. Akart egy ütős címet, egy kattintós címet. Érthető, bár elég ellenszenves gyakorlat, és sajnálatosan elterjedt a hazai médiában is, pártállástól függetlenül.
Másfelől viszont az van, hogy ilyen mondatot nem lehet címként leírni. Ez a mondat címként már nem Dunavölgyi Erzsébet szenvedéseinek mélységéből szól, hanem – nem tudok jobb kifejezést rá – sátáni sugallat. Az a mondat, amely címként Krisztus szenvedését relativizálja, azt összehasonlítja egy betegség okozta szenvedéssel, nem más, mint a kereszténység legbelső lényegének megkérdőjelezése, lerántása a sárba. Megint csak hangsúlyozom: nem Dunavölgyi Erzsébet mondatáról beszélek. Ilyen mondatot tilos címként leírni, s ha mégis megtesszük, egy határvonalat lépünk át. Egy olyan határt, ahonnan már csak a még mélyebb sötétségbe vezetnek utak.
Amikor a cikk írója Dunavölgyi Erzsébet mondatát – vagy kattintásvágyból, vagy egyszerű ostobaságból, vagy esetleg szándékosan – vastag betűkkel címmé teszi, azt sugallja, hogy Krisztus szenvedése a keresztfán összehasonlítható bármilyen emberi szenvedéssel.
S ha ezt sugallja, azt is sugallja, hogy Krisztus szenvedése végső soron csupán emberi szenvedés volt, és még csak nem is a legsúlyosabbak közül való. Szenved a Pistabácsi, a Marinéni, és a kis Bandika is, az egyiknek combnyaktörése van, a másiknak mellrákja, a harmadik pedig leukémiás. És akkor ott van még Jézus Krisztus, akit megkínoztak és kivégezték. A kis Bandika leukémiája például sokkal fájdalmasabb a keresztre feszítésnél, és jóval tovább is tart.
Egy ilyen mondat egy újságcikk címeként a kereszténységről való mélységes tudatlanságról, az iránta érzett ellenszenvről, súlyosabb esetben az iránta érzett gyűlöletről szól. Vagy szimpla hülyeségről. Nagyon szeretném, ha az utóbbiról szólna. De attól félek, hogy nem így van. Attól félek, hogy az eutanáziáról való értelmes beszéd helyett megint csak a könnyebbik utat választjuk, és szabadjára engedjük a démonokat. Vagy már szabadon is engedtük őket. Persze a cikk címéből és abból, amit ez a cím sugall, sejthetjük, hogy démonok nem léteznek, Isten sem létezik, és Jézus Krisztus végső soron csupán egy naiv hippi volt, aki jót akart, de a római diktatúra nem kért a világjobbító dumájából, inkább kinyírták.
De legalább nem szenvedett sokáig.
(Nyitókép: keresztút Máriagyűdön; Loósz Róbert fotója. Forrás: https://pecsiegyhazmegye.hu/)
A 11 éves Dominikkal Magyar Péter és a Tisza parlamenti képviselőjévé választott Bódis Kriszta készített interjút tavaly decemberben. A fiú gyámja tett feljelentést.
Ötmilliós fizetésért toboroznak elnököt a szervezet élére, és láthatóan mindent megtesznek, hogy mindenkit kizárjanak a Fidesz környezetéből.
Egyetlen szó sem jelent meg az elmúlt napok szakmai médiatörvény-bírálatairól az oly független és objektív Telexen – hívta fel a figyelmet a Média1, hangsúlyozva, hogy a tervezet tartalmának több részét kritizálta egy független médiajogász, habilitált egyetemi docens, továbbá a MÚOSZ elnöke is.
Nem a pártok, hanem a nyilvánosság kapuőrei döntik el, mit lát a választó? A Hírkereső-ügy túlmutat önmagán: rávilágít arra, hogyan válhat a média a politikai küzdelmek egyik legfontosabb, mégis legkevésbé látható szereplőjévé.
Az, hogy a Telex következetesen nem akarta leírni portálunk nevét, azzal függhet össze, hogy – a többi kormánypárti portállal egyetemben – már korábban sem számolt be Magyar Péter azon szándékáról, hogy államosítaná lapunkat és meghatározná, mi jelenhet meg nálunk.
Már a hagyományos diagnózis felállítása előtt jelezhetik az egészségi állapot változásait.
Ebben a három órában mérsékeljük a klímaberendezések használatát, helyette éjszaka vagy a hajnali órákban hűtsük le otthonunkat!
A szakmai ajánlást jóváhagyva a mai naptól Magyarország terrorfenyegetettségi fokozatát az eddigi 2-es (magas) szintről 3-as (közepes) szintre mérsékeltem.
