Zavarodottság, szikrázó viták, lendületvesztés – az Európai Unió válaszúthoz érkezett

Nemrégiben érkeztem vissza egy ázsiai körutazásból, amelyen több országban akadémiai kapcsolatokat létesítettem és építettem. Az ott látottakból és tapasztaltakból az európaitól jócskán eltérő kép bontakozott ki. Ázsia valamennyi régiója jelentős gazdasági expanzió korát éli, munka- és közösségorientált, s folyamatosan keresi az üzleti bővítés és a fejlődés lehetőségét. Az ázsiai országoknak van jövőképük, és nem marja őket vízióval kapcsolatos belső vita. Nyitottságot tapasztaltam, és azt láttam, hogy ezek az országok becsülik az európaiak örökségét, ezért keresik Európát és az európai országok partnerségét, az intézményközi kapcsolatok szélesítését és gazdagítását.

Ezzel szemben az európai valóság az, hogy földrészünkre leginkább a zavarodottság, de legalábbis a határozatlanság és az útkeresés jellemző. A több mint hetvenéves európai együttműködés számos tekintetben, így a gazdaság, a verseny­képesség, a stratégiai célok és vízió, illetve az intézményi kérdések terén egyaránt útkereszteződéshez érkezett; a jövőjét pedig a viták kimenetele fogja meghatározni.

Történelmi távlatból tekintve látható: az európai együttműködés kezdeti évtizedeit jellemző lendületet, optimizmust és karakteres víziót a 2010-es évek jóval borúsabb kilátásai váltották fel. Egészen Európa megosztottságának megszűnéséig a kereszténydemokrata fundamentumra épülő együttműködés nem egyszerűen a páratlan gazdasági fejlődés és a jólét korszakát hozta el a kontinens nyugati felébe, hanem helyi, nemzeti és európai dimenzióban is a közösségek teremtésére, megbecsülésére és védelmére törekedett. A kereszténydemokrata szellemiség így nyújtott alternatívát és víziót a vasfüggöny által kettészelt Európának: olyan együttműködést teremtett, amelyben a tagállamok a világpolitikai kihívások dacára jól érzik magukat, és elszántak az európai civilizáció megmentésére és továbbörökítésére. Végső soron az európai kultúrához való ragaszkodás és ennek a civilizációnak a gravitációs ereje vezetett a vasfüggöny lebontásához és Németország újraegyesítéséhez.

Ambiciózus célokból ezt követően sem volt hiány: a maastrichti szerződés, majd a laekeni folyamat nemcsak a gazdasági, hanem egyre inkább a politikai egységesülés dimenziójába terelte az integrációt. Az ambíciók kitűzése mellett azonban az európai közéleti gondolkodás és diskurzus egyre inkább elhagyta a kereszténydemokrata fundamentumokat. A közép-európai államok integrációja csak rendkívül vontatottan és csalódásokkal haladt előre, az uniós politika pedig egyre kevésbé képes felismerni és megfogalmazni Európa helyzetét és stratégiai céljait. Közösen vallott jövőkép helyett az európai intézményi politika mind jobban próbálja rákényszeríteni magát a tagállamokra, azok pedig a korábbi időszakhoz képest már kevésbé érzik otthon magukat az együttműködésben. Ennek egyik legelső jele volt az alkotmányos szerződés elfogadásának kudarca, amelyet ráadásul a francia és a holland népszavazás hiúsított meg. Mindezen túlmenően az utóbbi bő évtized válságai súlyos kihívások elé állították az európai politikát: a gazdasági és versenyképességi kihívások megkérdőjelezik a közös európai piac és szakpolitikák hatékonyságát, a lakosszám csökkenése és a tömeges bevándorlásra adott válaszok pedig megkérdőjelezik a civilizációs örökség iránti elkötelezettség korábban megtörhetetlennek hitt egységét. A demokratikus döntések és az egység rovására terjeszkedő európai integráció vezetett el a korábban elképzelhetetlennek tűnő brit kilépési döntéshez. Mindezek mellett pedig az újraegyesítéskor visszanyert európai önrendelkezés kiépítésének esélye szertefoszlik azzal, hogy a kontinens ismét nagyhatalmak geopolitikai ütközőzónájává válik.

Az intézményesített európai együttműködés egyre gyorsabban sodródik válságból válságba, és éppen ezért indult meg a gondolkodás Európa jövőjéről. A francia–német dokumentum törekvése is ennek fényében értelmezhető, éppúgy, ahogy az Európai Parlamentben most elfogadandó, az alapító szerződések módosítását javasló jelentés is. A jövőről való gondolkodás helyénvaló és időszerű, ám a francia–német dokumentumban foglaltak nem törik meg azokat a diszfunkciókat, amelyek az integráció legitimitásának folyamatos sorvadásához vezettek. Nem növeli az európai intézmények demokratikus legitimációját, és nem a tagállamok kezébe helyezi a vízióalkotást. Emellett olyan többsebességes együttműködés intézményesítésére tesz javaslatot, amely a közép-európai országok alapvető érdekeivel ellentétesen centrum­-periféria megosztottságot idéz elő.

A vita Európa jövőjéről és jövőképének megalkotásáról nem kerülhető meg, ám az nem lehet egyoldalú, és nem merülhet ki egyetlen ideológiai alapú álláspont dominanciájában. Az integrációnak egyre inkább igazolnia kell a létezését az európai polgárok előtt, vagyis meg kell mutatnia azt, hogy milyen súlyt képes biztosítani a tagállamainak, milyen pragmatikus előnyökkel jár a működése a lakosság életében, és hogyan járul hozzá az európai civilizáció, kultúra megőrzéséhez és átörökítéséhez. 

amely nem rekedhet meg ideológiai alapú eszméknél, hanem Európára szabott stratégiát kell teremtenie. Ehhez pedig csak a közös gondolkodáson és a vitákon keresztül vezethet az út.

A szerző egyetemi tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora, európai parlamenti képviselő

Nyitókép: Az Európai Parlament Brüsszelben
Forrás: AFP/Xose Bouzas/Hans Lucas