Isa pur es homu vogmuk

„Nem tarhatunk számon minden halált, és nem is lehet. Magyarországon négy percenként meghal valaki, nem gyászolhatunk folyamatosan komor ábrázattal. Már csak azért sem, mert – sajnos, kicsit ritkábban, de – majdnem ilyen sűrűséggel születnek is. Születés és halál párban járnak, s míg az új életnek örülünk, ezzel egyben egy potenciális újabb halált is világra hozunk. Ennek csakugyan úgy lehet értelme – ha feltételezünk ilyesmit –, ha a megsemmisülés helyett valamiféle megdicsőülés vár az emberre.

Régen a halál nyilvános esemény volt, a család körül vette a haldoklót, és mire valaki maga is eljutott élete végére, bőven volt rá ideje, módja, hogy lássa, miként történik ez, milyen út vezet az elmúlásig, mi történik az elhunyttal, hová és hogyan temetik el. Nem valami nyomasztó, ismeretlen rettegést, hanem az elkerülhetetlen egyfajta kíváncsisággal ötvözött elfogadását jelentette.

Persze, attól még a halál ijesztő. Ahogy Doki atya magyarázta nekem – akinél felnőtt fejjel, az esküvőre készülve lettem elsőáldozó –, még Jézus is félt; a Gecsemáné kertben vérrel verejtékezett, »ha lehet, múljon el tőlem ez a pohár«, kérte. »Hogy félhetett, ha tudta, hogy fel fog támadni?«, kérdeztem a friss megtérő okoskodó kötekedésével. Az atya elmosolyodott: »Mindannyian tudjuk, hogy fel fogunk támadni, mégis félünk.«

Ezer és ezer emberi generáció közül éppen most van az a röpke pillanat, amikor mi, jelenbeli kortársak vagyunk az élők, a temetőket járók, hajdani ősök porain tapodó leszármazottak, a leendő generációk számára pedig majdan sírokra vésett nevek. Ahogy a nagycenki Széchenyi mauzóleum bejáratánál olvasható: »Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi, por és hamu.«

Szép és ijesztő egyszerre. Mint annyi minden a világon.”

***

Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay