„Nem tarhatunk számon minden halált, és nem is lehet. Magyarországon négy percenként meghal valaki, nem gyászolhatunk folyamatosan komor ábrázattal. Már csak azért sem, mert – sajnos, kicsit ritkábban, de – majdnem ilyen sűrűséggel születnek is. Születés és halál párban járnak, s míg az új életnek örülünk, ezzel egyben egy potenciális újabb halált is világra hozunk. Ennek csakugyan úgy lehet értelme – ha feltételezünk ilyesmit –, ha a megsemmisülés helyett valamiféle megdicsőülés vár az emberre.
Régen a halál nyilvános esemény volt, a család körül vette a haldoklót, és mire valaki maga is eljutott élete végére, bőven volt rá ideje, módja, hogy lássa, miként történik ez, milyen út vezet az elmúlásig, mi történik az elhunyttal, hová és hogyan temetik el. Nem valami nyomasztó, ismeretlen rettegést, hanem az elkerülhetetlen egyfajta kíváncsisággal ötvözött elfogadását jelentette.