Alattunk a halottak, felettünk az Isten – körbe vagyunk véve a mieinkkel, nem vagyunk egyedül

Nem emlékszem életem első temetésére. Talán nagyapámé volt az 1992-ben. Ő több mint hetven volt, én kilenc. Nem volt a kapcsolatunk különösebben szoros. Aztán pár évente mindig volt egy-egy temetés. Többnyire a család távolabbi ismerősei haltak meg, vagy olyan rokonok, akiket a szüleink számon tartottak, de mi már nem. S ahogy felnőttem, úgy persze megszaporodtak a közelebbi rokonok, barátok búcsúztatásai. 

2010. január 1-jén, egy lengyelországi taizéi találkozó vége felé sms-t kaptam édesanyámtól: meghalt a nagymamám. Előtte pár nappal még meglátogattuk, de már régen nem volt magánál. Az utolsó időkben édesanyám és nővére, azaz a két lánya látogatta az otthonban, ahol gondját viselték (ő akart beköltözni, mivel lakosztályt kaptak a lakók, és az összes barátnője ott lakott). Egy ideje nem láttam. Hazafelé az autóban nyomasztó csönd ült ránk.

Nekünk, az unokáknak sokkoló volt látni az összeaszott testet, amint öntudatlanul néha mormog valamit, keze néha ide-oda kaszál. Édesanyámnak nem volt sokkoló, mivel rendszeres látogatójaként részese volt az egész folyamatnak. Bele sem gondoltam, hogy utoljára láttam élve. Mikor megkaptam az sms-t, hálát adtam az égnek, hogy a családdal tartottam az utolsó látogatásra (és határozottan kértem az otthont, meg édesanyámat, hogy adassák fel neki a betegek kenetét).

Aztán ott találtuk magunkat a falusi temetőben, a csontig hatoló hidegben a szertartáson. 

Nagyapám húgának, aki velünk élt vagy húsz éve, én tudtam meg a halálhírét a kórházban. Nyolcvan felett volt már, de kicsi korunkban is öregnek tűnt. Az állandóságot képviselte számunkra. Látogatni mentem egy csendes kedd délutánon – rajtam volt a sor. Már későn érkeztem ahhoz, hogy találkozzak vele – viszont nekem mondta meg az orvos: meghalt. Ledöbbentem, hirtelen fel akartam hívni a rokont, aki a legtöbbet gondozta őt, benyomtam a számot, felvette valaki, belemondtam a telefonba, hogy meghalt, majd kiderült, hogy téves hívás – elnézést kértem, letettem a telefont, újra tárcsáztam, most már a megfelelő számot.

Nem volt a viszonyunk súrlódásmentes, ám mégis szeretetteljes volt. Utána évekig éreztem még a jelenlétét. 

Egy pirkadati öt órakor aztán arra ébredtem, hogy sms-t kapok. Volt osztálytársam küldte, aki elnézést kért, hogy nem tudta megadni régóta fennálló tízezer forintos tartozását – alig emlékeztem már erre. Mikor felébredtem, és megnyitottam a Facebookot, szembesültem vele, hogy meghalt – pontosabban öngyilkos lett. Második kísérlet, ezúttal sikeres. Kiugrott a nagymamája erkélyéről. Sok volt a tartozása. Kedveltük pedig. S akkor rádöbbentem: pár órával korábban, hajnali ötkor valójában búcsúzó sms-t kaptam. 

Az utolsó középiskolás évfolyam-találkozó Kecskeméten azzal indult, hogy a temetőben találkoztunk – itt van eltemetve három osztálytársunk. Van, akit a rák vitt el, és egyedül maradt felesége mellé három gyereket hagyott hátra. Van, akit elütött egy kamion, mentálisan zavart lett, majd hajléktalan, s végül elhunyt. Többen távoztak már az egyetemi ismerősök közül is, pedig még alig a felét élték meg a ma szokásosnak.

S ott van Bandi, régi jó barátom, aki saját városkájának temetőjében nyugszik. Nagyon nyomasztó volt azt olvasni 35 évesen a koporsóján: „élt 36 évet”. Nagyon fura, hogy ha eszembe jut, hogy el kellene hívni, nem tudom felhívni. 

Vagy ott van édesapám, s nagymamám – édesapám édesanyja –, akik alig egy-két hónap különbséggel búcsúztak el végleg. Édesapám pár éve már beteg volt. Amikor elmondták nagyanyámnak, azt mondta, nem akarja eltemetni egy gyermekét sem. Megoldotta. Kicsit hamarabb, de távozott. Apám még elnökölt a temetése megbeszélésén, bár már alig bírt beszélni. Tudtuk, hogy apánkra mi vár, de úgy volt, még azért köztünk lesz egy ideig. Elmentem hát Erdélybe. S akkor hirtelen hívott édesanyám – mikor megláttam, hogy keres, már tudtam, miért. Felmentem a falu temetőjébe, felhívtam kereszanyámat (aki anyám mellett volt). Aztán mentem haza. Nagymamám 85 volt. Apám 58. 

S ahogy telik az idő, egyre több halálhírt kap az ember. Meghalnak nénik és bácsik, akikre alig emlékszünk. Aztán meghalnak közelebbi ismerősök, barátok, rokonok, családtagok is. 

Gyerekként sokat botorkáltam temetőkben, főleg a régi, elhagyott cintermeket szerettem, izgalmas volt kibogarászni, mi is van a fejfákra írva. Felnőtt fejjel is bóklásztam a Kerepesi úti nemzeti sírkertben, vagy épp egy elhagyott rákosszentmihályi temetőben. 

A temető a megnyugvás helye. Kicsit melankolikus. Kicsit fura. kicsit borzongató. Nehéz belegondolni, milyen lehetett átmenni innen oda, milyenek lehetnek az utolsó pillanatok, milyen lehet már halottnak lenni. Persze az ateisták szerint: ha egyáltalán bármilyen. 

Minket elvittek a temetésekre. Nem mindegyikre, de elvittek. Szó sem volt olyasmiről, hogy „gyerek, még nem fogja fel”, meg „kíméljük meg”. Úgyis el kellett mondani nekünk, hogy ha valakivel már sosem fogunk találkozni, meg hogy miért. Persze hívőként lehet, hogy könnyebb. De azért nem sokkal. 

Fura, hogy mára divat lett „megvédeni” a gyermekeket a temetésektől, a gyásztól, mert úgymond még nem nőttek fel eléggé hozzá, nem értik, csak megviseli őket. Azt hiszem, ez a módi a kortárs pszichológiai divatok egyike, amelyek mind azt célozzák, hogy minél inkább megmentsenek minket a kellemetlen dolgoktól, a konflktusoktól, kihívásoktól, nehézségektől. Ami marad – a Pink Floyddal szólva – az a „kellemes elernyedés”.

Mentális egészségünk védelmében nem akarunk szembesülni zavaró dolgokkal. Holott a mentális egészségünket épp az védené, ha szembesülnénk a valósággal, mert akkor tudnánk ellenállóképességet kifejleszteni.

Ha a gyerekkel elbeszélgetnek a temetés után, amire elvitték, akkor nem fog összeomlani a veszteség miatt. Fel fogja dolgozni. És amikor évekkel később hirtelen közeli családtag, rokon, barát távozik, például nagymama és nagypapa temetésére kell menni, nem akkor és ott fog szembesülni azzal a dologgal, amit úgy hívunk, hogy gyász. Lehet persze „kímélni” a gyereket, és nem engedni temetés, temető közelébe 18 éves koráig, csak utána sokkal jobban meg fogja viselni az, amikor a föld koppan a koporsó tetején, mint ha már korábban átélte volna, és számíthatott volna rá.

Ez a kopogás, a koporsóra hulló föld hangja a legmegrázóbb. A mélypont. De át kell élni.

Mindez persze egy tágabb evilági baj része: kellemetlen kimenni a temetőbe – főleg, ha messze lakunk szeretteink nyughelyétől. De igazából csak meg akarjuk kímélni magunkat. Nem tudunk mit kezdeni a halállal. Pedig a temető a kontinuitás a múlttal. A saját múltunkkal. Ki lehet menni beszélgetni az elhunytakkal. Pszichológusok is ajánlják. Beszélgetni magunkkal. Istennel. Szemlélődni.

Alattunk a halottak, felettünk az Isten – körbe vagyunk véve a mieinkkel, nem vagyunk egyedül. 

A néphagyomány jól követte a gyászt. S nem menekült a halottak elől. A néprajzi lexikon szerint mindenszentek (november 1.) és halottak napja (november 2.) szokásokban gazdag napok voltak:

„E napon ma is szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása a halottak emlékezetére. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért sokfelé szokás, hogy számukra is megterítenek, kenyeret, sót, vizet tesznek az asztalra. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe, osztogatják. Gyertyát gyújtanak otthon, ahány halottja van a családnak, annyit. Az Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég előbb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban. A szegedi tájon mindönszentök kalácsa, kóduskalács néven üres kalácsot sütöttek, amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is megemlékezzenek a család halottairól. Csallóközben is az ezen a napon sütött kalácsot osztották szét a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között, nehogy a halottak hazalátogassanak. Jászdózsán, miközben a temetőben gyertyát égettek, odahaza égve hagyták a lámpát, hogy a halottak széjjel tudjanak nézni. Úgy vélték: ‘Míg a harang szól, a halottak otthon vannak.’ A Tápió menti falvakban egy tál ételt tettek az asztalra a halott számára.”

„Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a halottak miséznek. Halottak napján megvendégelik a szegényeket és a koldusokat. A Gyimes-völgyben így mondták: ‘Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat odaadjuk avval, hogy a hóttaké.’ Van, ahol a sírokra is tesznek élelmet, például Topolyán, de emellett a koldusoknak is adnak. Ipolyhídvégen halottak napján a közeli rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe és gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére. Halottak napján, sőt hetében mosási tilalom volt, attól tartva, hogy akkor a hazajáró halott vízben állna. A Csallóközben is tilos volt mosni, mert megsárgulna a ruha. Nem meszeltek, mert a férgek ellepnék a házat. Halottak napján Szlavóniában sem végeztek semmilyen földmunkát, mert keléses lenne, aki ezt megszegi. Csantavéren a halottak napi esőből sok felnőtt halottra jósoltak a következő esztendőben. Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező. A halottak napjának világítással egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború után terjedt el, például a kalotaszegi falvakban.”

Idén adták ki a The Meaning of Mourning (A gyász jelentése) című kötetet az Egyesült Királyságban, melyben a halálról, a veszteségről, a gyászról írt egy-egy fejezetet tizenöt filozófus, köztük Mezei Balázs. A vallásfilozófus így fogalmaz:

„Van egy gyászellenes tendencia a mai kultúrában, amely összefüggésben áll a digitális kultúrával, ez az elmúlást szeretné félretenni, az ember számára halhatatlanságot biztosítani, az emberi identitást elmenteni. A funkciójukat már nem teljesítő testrészek cserélhetők, az ember szemüveget, műfogsort hord, szervátültetések vannak, miért ne lehetne az agyba is beültetni valamit? Ez a transzhumanizmus valójában manipulálhatóvá teszi az embereket. Véleményem szerint viszont a Trauerarbeit (gyászmunka) nem spórolható meg, a klasszikus halálfeldolgozást nem lehet, nem szabad elfelejteni. Gondoljon arra, hogy a katonák például arról számolnak be, hogy akiket szemtől szemben megöltek, azoknak az arcát életük végéig nem felejtik el.”

Jobb szembesülni már kis korban a halállal, a temetővel, hogy rendesen szembe tudjunk nézni a végzetünkkel, ne pedig meneküljünk előle. Hogy nyugodt legyen az élet, és méltósággal tudjunk búcsúzni – egyszer pedig távozni mi magunk is.

A halottak napján szebb időben a gondos falvak temetői mind szelíden fénylenek a gyertyafénytől.

(Nyitókép: Mandiner/Réz Johanna)