Ha a hétköznapokban bántalmazás szemtanúi vagyunk, mindig lebegjen a szemünk előtt a mondás: vétkesek közt cinkos, aki néma!
„Szőrös, ronda g*ci vagy! Dögölj meg!” Hallgattam oly sokat egyéb válogatott szitkokkal 15 és 17 éves korom között. Pedig nem ezt vártam a gimnáziumi évektől. Emlékszem, hogy mennyire boldog voltam, mikor a vidéki „elitiskola elitosztályába” kerültem. Franciául akartam tanulni, és fel akartam fedezni Európát, ha már a specializáció megadta ezt a lehetőséget. Részben megkaptam ezeket,
de mellé járt egy zsáknyi probléma is: állandó szorongás, permanens szégyenérzet és megcsonkított nőiesség.
Hiszen épp a legérzékenyebb időszakban találtak meg bántalmazóim.
Már magam sem emlékszem, hogy miként kerültem céltáblára, csak azok a pillanatok vannak meg, amikor ülök a padban, „lélekgyilkosaim” körbevesznek, és gúnyolnak: én pedig kínomban csak mosolygok.
Mindig akadt valami, amit kifogásoltak rajtam. A rózsás vagy csajos füzeteim megannyiszor repültek ki az ablakon, azzal a felkiáltással, hogy én „nem vagyok lány”, minek az nekem. A ruháimról pedig ne is beszéljünk. Ha egy kis hurkám jobban látszott, nem tettem zsebre, amit kaptam.
Természetesen ebben a stresszes környezetben a párkeresés csak hiú ábránd volt. Ha megneszelték, hogy valaki bejött, akkor is olyan „jókívánságokkal” halmoztak el, hogy napokig nyomorultul éreztem magam. Viszont sose kíséreltem meg öngyilkosságot, és még a gondolata se merült fel nagyon bennem. Talán azért,
mert voltak kitűzött céljaim:
abban a gimnáziumban akartam leérettségizni, így kitartottam. Volt, hogy egy-egy bátrabb pillanatomban ezt a fejükhöz is vágtam. Ekkor általában csend lett. No meg az is segített a túlélésben, hogy míg a saját osztályomban számkivetett voltam, addig más osztályokban jócskán akadtak barátaim.
Az utolsó évben azonban valami megváltozott: a vízválasztó emlékeim szerint 2006 nyara volt. Elkezdődött a vakáció, és egy éjjel álmatlanul forgolódtam az ágyamban, Istenhez fohászkodtam.
Kértem, hogy adjon annyi erőt, hogy ezzel a sok igazságtalansággal megbirkózzak.
S ekkor bevillant, mi lenne, ha úgy néznék rá az életemre, mint egy külső szemlélő. Belehelyezkedtem ebbe a pozícióba, és lepörgettem egy napom a szemeim előtt. Figyeltem, hogy bizonyos szituációkra miként reagálok, és rögzítettem magamban, min kellene változtassak. Szeptembertől pedig éreztem, hogy valami megváltozott.
Egyszerűen nem vettem fel a szidalmakat, nem menekültem el folyamatosan a szünetekben, és mondhatni megtaláltam a stílusom. Így eljutottam az érettségiig, majd rá pár évre pedig gyerekfejjel felnőttképző lettem. De ez már egy másik történet!
Azonban meg kell jegyeznem, hogy az utolsó éves gimnazistaként alkalmazott úgynevezett megküzdési stratégiáim csak az első lépések voltak. Huszonéves koromban jó pár szakembernél megfordultam, bár terápiába végül nem álltam bele. És még most is előttem van, ahogy pszichodrámán kisírt szemekkel „játszom”, és oldom fel társaim segítségével a traumákat. A traumákat, amelyek még kora harmincas éveimben is fel-felsejlettek, és egészen odáig vezettek, hogy 2020 tavaszán, a koronavírus-járvány tetőfokán beadtam a jelentkezésem a mentálhigiénés segítő képzésre.
A nyári felvételin pedig, mikor megkérdezték, hogy miért szeretnék segítő pályára lépni, azt feleltem: a munkámmal jobbá szeretném tenni a közösségeket, és főként fiatalokkal dolgoznék.
Olyanokkal, akiket kiközösítenek vagy gúnyolnak, mert jól tudom milyen a nevetség tárgyaként megélni a mindennapokat.
Mikor megtudtam, hogy felvételt nyertem, sírva fakadtam örömömben. Azóta eltelt három év, és időközben végzett mentálhigiénés segítő lettem.
Viszont nem mindenki bír ilyen megküzdési stratégiákkal, nem mindenki talál egy olyan támogató közeget, amely segít élni, túlélni. Ilyen esetekben következnek be olyan tragédiák, mint amilyen Sümegen is történt. A 16 éves Pisti a vonat elé ugrott, mert nem bírta tovább a megaláztatásokat. Rá nemsokra pedig egy 15 éves lány is véget vetett az életének, állítólag szerelmi bánat miatt. A legközvetlenebb környezetük pedig még ki tudja meddig fogja magát azon emészteni, hogy hol követett el hibát. Miért nem látta, hogy a fiatal mire készül.
Nincs nálam a bölcsek köve, és hathatósan sem tudok eljárni a történtek kapcsán, de amit kijelenthetek, hogy
fontos lenne hogy odafigyeljünk egymásra.
Érdemes lenne finom hangolni a radarjainkat, és ha személy szerint nem tudunk segíteni, pár jó szóval a megfelelő szakemberhez, csoporthoz terelhetjük azt, akinek szüksége van rá.
Ha pedig szemtanúi vagyunk egy fizikai bántalmazásnak, akkor ne legyünk restek a hatósághoz fordulni. Mindig lebegjen a szemünk előtt a mondás: vétkesek közt cinkos, aki néma!
***
Ezt is ajánljuk a témában
Összeállításunkban annak jártunk utána, hogyan tudunk reagálni a legtöbbször nehezen felismerhető segélykiáltásokra.
***
Súlyos reménytelenség érzése vagy öngyilkossági gondolatok esetén hívja a 116-123 (0-24h) vagy a 06 80 810-600 (0-24h) telefonszámot.
Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay
Az is kiderült, hogy a szakképzés terén már most nagyszerű eredményeket tud felmutatni hazánk.
A nyertesek zöme ipari és szolgáltatási modernizációra költi az előleget, régiós súlyponttal a kevésbé fejlett térségekben.
Pethes Bálint önkormányzati képviselő, aki emellett önkéntes tűzoltó és tapasztalt állatmentő is, azonnal a helyszínre sietett, hogy beavatkozzon.
Porba tiporta a szakember a Tisza-adót.
Az új kormányzati app részletes útmutatót, kalkulátorokat és szakértői videókat kínál azoknak, akik államilag támogatott lakáshitelt vennének fel.
Magyarország több mint tíz esztendeje védi az Európai Unió határait; az Alapjogokért Központ főigazgatója szerint még Brüsszel bírságát is megéri vállalni otthonunk védelme érdekében.
Az összes erőszakos bűncselekmény csaknem kétharmadát(!) ők követik el, és ez még nem minden – mutatjuk a számokat!
