S ekkor bevillant, mi lenne, ha úgy néznék rá az életemre, mint egy külső szemlélő. Belehelyezkedtem ebbe a pozícióba, és lepörgettem egy napom a szemeim előtt. Figyeltem, hogy bizonyos szituációkra miként reagálok, és rögzítettem magamban, min kellene változtassak. Szeptembertől pedig éreztem, hogy valami megváltozott.
Egyszerűen nem vettem fel a szidalmakat, nem menekültem el folyamatosan a szünetekben, és mondhatni megtaláltam a stílusom. Így eljutottam az érettségiig, majd rá pár évre pedig gyerekfejjel felnőttképző lettem. De ez már egy másik történet!
Azonban meg kell jegyeznem, hogy az utolsó éves gimnazistaként alkalmazott úgynevezett megküzdési stratégiáim csak az első lépések voltak. Huszonéves koromban jó pár szakembernél megfordultam, bár terápiába végül nem álltam bele. És még most is előttem van, ahogy pszichodrámán kisírt szemekkel „játszom”, és oldom fel társaim segítségével a traumákat. A traumákat, amelyek még kora harmincas éveimben is fel-felsejlettek, és egészen odáig vezettek, hogy 2020 tavaszán, a koronavírus-járvány tetőfokán beadtam a jelentkezésem a mentálhigiénés segítő képzésre.
A nyári felvételin pedig, mikor megkérdezték, hogy miért szeretnék segítő pályára lépni, azt feleltem: a munkámmal jobbá szeretném tenni a közösségeket, és főként fiatalokkal dolgoznék.
Olyanokkal, akiket kiközösítenek vagy gúnyolnak, mert jól tudom milyen a nevetség tárgyaként megélni a mindennapokat.