A múzeum nem halott, él!

Múlt héten jelentős eredményekkel büszkélkedhe­tett a székelyföldi magyar örökségvédelem és múzeum­ügy. Bonyhán felavatták a megújult Bethlen-kastélyt, Sepsiszentgyörgyön pedig Kós Károly ikonikus épületét, a kívül-belül renovált Székely Nemzeti Múzeumot, melynek már a megalapítása sem volt egyszerű. Ez jeles elődöm, Pulszky Ferenc leveléből is kiderül, amelyet 1879-ben küldött el özvegy Cserey Jánosnénak, aki magánadományával megalapította az intézményt: „Szükséges, hogy minden Múzeumban legyen egy ahhoz értő őr, tisztességes fizetéssel. […] Törvényhatóságok ritka esetben alkalmasak egy Múzeum megbecsülésére, […] a tudományt s tudományos intézeteket nem tartják körükhöz tartozóknak. Vidéki Múzeumok csak úgy virágoznak fel, ha azok igazgatása társulat kezébe jő…”, a fenntartó „az őrt kinevezi és ellenőrzi, de azt, míg benne bízik, […] nem akadályozza.”

Ezen a ponton valami ilyesmit mondtam: „Magyarra lefordítva, a fenntartó hagyja békén a múzeu­mot szakmailag működni. Ezt otthonra üzenem.” Erre többen felkapták a fejüket, pár órán belül már az ellenzéki sajtó is azt feltételezte, hogy a saját intézményemet fenntartó minisztériumnak üzentem. Lecsillapítottam őket, hiszen nem a kiemelt állami intézmények helyzetére utaltam, hanem a vidéki Magyarország nagy önkormányzati múzeumaira. Tehát azon nagyobb vidéki közgyűjtemények fenntartóira, ahol kiskorúsítják a saját intézményeiket. Ez méltatlan, olyan környezetet kell teremteni, amelyben a nagy múzeumok gazdálkodásának és szakmai munkájának önállósága is biztosítva van. Erre éppen a nemzet múzeuma és a kulturális tárca együttműködése a jó példa: engem senki nem hív fel a kiállítási vagy a gyűjteménygyarapítási politikánk miatt.