A Lakatos Márk-jelenség, avagy az ízlésterrorba oltott liberális úthenger

Itt van nekünk Lakatos Márk, akiben szemmel láthatóan pezseg a tettvágy, valamiféle kreativitás és alkotási szándék, s hogy ezek kombinációjából minden esetben valami polgárpukkasztó, szándékosan otromba dolog sül ki, hát az nyilvánvalóan pusztán a véletlen/orbáni propaganda/maga Orbán Viktor/torzult magyar értelmezési keret/elmaradott Közép-Európa/ésatöbbi műve. Pedig

Az, hogy jóérzésű liberális honfitársaink is pironkodnak miatta, közéleti akcióit pedig károsnak tartják, nos, az sem lehet más folyamat jele, mint hogy egyre provokatívabb akciókkal szükséges értésükre adni, hogy az eltántorodás és a véleménypluralizmus bizony a legkevésbé sem liberális érték (legalábbis a mai megmondóemberek által szentesített kánon alapján), s jó figyelmeztetni őket arra, hogy aki nem hajlandó állva tapsolni a szélsőségnek, az maga a (jobb)szélsőség. 

Márk (csak így: Márk, hát arrafelé kizárólag laza nyelven pörög az élet, alkalmazkodjunk, kérem!) legutóbb éppen szivárványszín szoknyában, esküvőre egészen biztosan nem való „menyasszonyi ruhában” mutogatta magát a rakparton, s mert hasznosabb időtöltést nem talált széles e glóbuszon (az igazi kihívások már mind megoldva: gyermekéhezés felszámolva, az erdeinkben egy fia szemét nem maradt, szegény családok sehol sem élnek, nyugodnak a fegyverek, emberkereskedelem már évtizedek óta nincs, a prostitúció hanyatlik, a pornóipar a mélyben) újra aktivistáskodott egy sort, megmutatva, mit is jelent az elfogadás 2023 szélsőliberális közegében: 

Aki pedig ennek a definíciónak nem tud, illetve nem akar megfelelni, jobb ha felkészül arra, hogy elfogadóék a másodperc tört része alatt kiközösítik, megbélyegzik, utálattal említik nevét, lenézik és -sajnálják, majd lassan, de biztosan partvonalra tolják. Így hát művész és álértelmiségi körökben illik is minimum közepesen elismerően szólni a Márk-jelenségről, részt venni szintén a polgárpukkasztás mekkájává épített könyvbemutatóján, tapsolni a nihilnek, megtömjénezni a mammont. 

Kár, hogy ezt a folyamatot időnként jobberek is benézik, bár közelebbről szemügyre véve egynémely közösségi felületen működő csoportot az sem kizárt, hogy mára túlságosan tág értelemben alkalmazzuk a jobboldaliságot – persze erről később érdemes kirobbantani a köldöknéző vitát. 

Hogy hamar vissza is kanyarodjunk a Márk-jelenséghez, szögezzük le gyorsan: nyilvánvalóan jó felépített stratégiáról van szó, ami legalább annyira szól a haszonról, mint a sebzett gyermek szorongásának kivetüléséről,

Nincs új a Nap alatt, ahogy azon sem szabad meglepődnünk, ha a normák ellen lázadó év(tized)ek woke-marhaságain edződő tartalomfogyasztó publikum figyelmét csak egyre erősebb ízlésterrorral lehet fenntartani. 

S ahogyan megfelelő empátiával kell viseltetnünk mindazon embertársaink iránt, akiknek nyilvános élete egyértelműen egy kétségbeesett segélykiáltás, morális kötelességünk az is, hogy kimondjuk: vannak még határok. Az öncélú provokációnak, polgárpukkasztásnak, értékrombolásnak és a más véleményeket elnyomó elfogadáskampányoknak is vannak határai, amelyekhez mostanra már nem közeledünk, hanem távolodunk tőlük. 

Márknak és a hozzá hasonló celebritásoknak-véleményvezéreknek-kitudjamiknek nagy utat kell még bejárniuk, de leginkább saját érdekük, hogy ez az út ne a nyilvánosság előtt kanyarogjon. Nekünk pedig tudatosan kell jelen lennünk gyermekeink életében, mert sokkal több „Márkra” már nincs szükség.

Nyitókép: Képernyőfelvétel