Késni lehet. Alulfinanszírozástól szenvedni is lehet. Heteken át a véletlenre bízni, hogy mikor ér oda az a nyamvadt vonat, szobatiszta vállalatnál nem lehet.
Eddig tartott a türelem. Nem csak az enyém egyébként; Dézsi Csaba András győri polgármesteré is, aki a MÁV minősíthetetlen szolgáltatási színvonalára tekintettel megkérte a Volánbuszt: legyenek kedvesek visszaállítani az óránkénti buszjáratokat a főváros és Győr között. Ezt tessenek elképzelni: a minden földi jóval megáldott, railjettel, EuroCityvel, soproni és szombathelyi intercitykkel, valamint elővárosi motorvonatokkal járó győriek visszasírják az autópályán buszozást.
Ehhez azért rendesen el kell szúrni valamit. Sikerült is; nincs mentség arra, amit a MÁV művel.
Hogy világos legyen: nem az a probléma, hogy egy vasútvonal tekintélyes, 29 kilométeres szakaszának teljes felújítása, valamint egy évtizedeken át halogatott műszaki probléma megoldása kellemetlenségekkel jár. Vágányzár mindenütt van, ahol jár vasút, s Magyarország másik, pont ugyanabból az állami normatívából gazdálkodó vasúttársasága, a GySEV szintén rendszeresen fárasztja utasait buszos pótlással Lövőig, Csornáig, vagy ameddig a szükség megkívánja.
Az sem probléma, hogy a pótlóbusz lassabb a vonatnál. Ez evidencia; azért van szükség a vasútra, mert az alternatívái rosszabbak, ráadásul a buszos pótlás átszállással, bevárással, dugózással jár. Az sem kifogásolható, hogy egy éppen felújítás alatt álló vonalon lassabban járnak a vonatok, mint békeidőben járnának.
Mindenki mindent elfogad, mindenki mindent megért, mindenki látott már vágányzárat, azok pont ugyanúgy néznek ki Fejlettnyugaton, meg Fejlettnyugat-Magyarországon is, mint a kiemelten nehéz szárligeti tundrán.
A probléma az, hogy az 1. sz. fővonalon összenőtt városok tanuló-dolgozó lakói közlekednek, és szeretnék tudni, mikor érnek oda. Mindegy, hova, bárhova. Teljesen világos, hogy nem akkor, amikor a MÁV vágányzári menetrendje szerint oda kellene érniük. Más információ pedig nincsen. Egyértelműen látszik: a MÁV-nak lövése sincsen arról, hogy a vágányzár alatt milyen menetrend szerint óhajtja vonatait közlekedtetni, és majd odaérünk akkor, amikor sikerül.
Kedves MÁV – Sopron, Hegyeshalom, Győr, Tatabánya és Budapest népe nem a MÁV-nál dolgozik.
Következésképpen nem adatik meg nekik az az időnyomás nélküli, idilli munkakörnyezet, amely a vasútnál minden bizonnyal megalapozza az ottani dolgozók kitűnő mentális egészségét. Nekünk tudnunk kell, mikor ér oda az a nyamvadék vonat, mert a főnöknek, tanárnak, házastársnak és aggódó nagymamának is tudnia kell, mikortól számolhat velünk. Ilyen elvárással egyébként fellép az osztrák vasút is, teljesen jogosan. Ott is vannak amúgy vágányzárak.
Az 1. sz. fővonal felújítását önök végzik. Önök állítgatják a váltókat, önök ütemezik a munkálatokat, és önök vezetik a vonatokat is, amelyek az érintett szakaszon végigmennek. Ennek következtében önök néhány matematikai alapművelet elvégzését követően birtokába kerülhetnek annak az információnak, hogy a Győr és Kelenföld közötti utat mikor mennyi idő alatt teszi meg az a néhány szerencsés vonat, amely ott áthaladhat. Ezt az információt senki más nem birtokolja, kizárólag önök. Ha önök nem mondanak róla igazat, akkor az igazságot senki nem fogja megtudni,
következésképpen az az uszkve ötmillió ember, aki évente ezen a vonalon megfordul, a konkrét semmihez tudja tervezni a mindennapi életét.
És ez a teljes időzavar – az önökén kívül – egyetlen más munkahelyen sem elfogadható.
A szóban forgó időtartam – ne bolondozzunk egymással – teljesen nyilvánvalóan nem egy óra hat perc. A felújítás alatt soha nem volt annyi, soha nem is lesz annyi. Úgyhogy fejezzék be a hazudozást, és mondják meg, hogy mennyi. Ennyit kérek összesen. Késni ugyanis lehet. Alulfinanszírozástól szenvedni is lehet. De heteken át a véletlenre bízni, hogy mikor ér oda az a nyamvadt vonat, szobatiszta vállalatnál nem lehet.
Ha Hegyeshalomtól vagy Soprontól Budapestig innentől kezdve az út négy óra, Győrből pedig három, azt el lehet mondani őszintén, nem kell sumákolni.
Akkor majd mindenki ahhoz tervezi az életét, meg lehet ezt csinálni; hosszú, de konkrét időtartamhoz még az ÖBB is tud railjetet igazítani.
Mondják meg őszintén, mi az ajánlat. Mondják meg, mennyi idő alatt tudnak eljutni Győrtől Kelenföldig, és azt írják a menetrendbe, könyörögve kérem. Ez különböztet meg ugyanis egy tisztességes vágányzárat attól az őskáosztól, amit most művelnek. És ez az a szint, ami fölött kést-villát használni képes országok (mint amilyen például az egyébként kiváló vonatközlekedést üzemeltető Belarusz vagy Üzbegisztán, hogy ne a Fejlettnyugattal jöjjünk, a menetrendi matematika nem a jóléti társadalmak luxusa) vasúttársaságai szóba tudnak önökkel állni mondjuk egy közvetlen müncheni vasúti kapcsolat ügyében.
Nőjenek fel a feladathoz, hölgyek, urak.
Ébredjenek rá az idő jelenségére, és bánjanak a másokéval tisztességesen.
Késni, lassan menni, szenvedni lehet; menetrendben hazudni nem. Az utasnak tudnia kell, mikorra ér hova; ha nem is percre, legalább tíz percre pontosan. Alapvetés ez a maguk szakmájában. Ha nem megy, hívják fel a GySEV-et. Csuda dolgokat tudna mesélni.
Nyitókép: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba
A MÁV vezetése szerint nem szabad elhamarkodottan ítélkezni a kisiklott vonat ügyében, de a baleset újra rávilágít: a magyar mellékvonalak és járművek fejlesztésre szorulnak.
Egy dologból nem engedünk: az utasbiztonságból.
Nem indult jól a hétvége a magyar vasútnak.
A nyári szünet után a miniszter újra elkezdi a nyilvános Közlekedésinfókat. Az elsőn máris több fontos bejelentést tett.
A vasúttársaság a kormányt okolja.
Csak az egyik mozdonyvezető lélekjelenétén múlt, hogy nem történt katasztrófa.
A pártvezér országjárása is csúfos kudarc volt.
Egyre nyomasztóbb a helyzet.
