Kompromisszumokat kötött Kádárékkal, közben lázadónak állította be magát – aztán összebútorozott az SZDSZ-szel, mégis „független” maradt. Most meg előadja a műrettegést.
„Amíg az állami rádióban nem hangzik el ez a dal, vagy amíg Pintér Béla nem kap Kossuth-díjat, nem nagyon beszélhetünk demokráciáról” – jelentette ki a zenész a Klubrádióban, hozzátéve: „az én történelmi tapasztalatom az, hogy ez a fajta jobboldali és nemzeti romantika előbb-utóbb mindig katasztrófába viszi az országot”.
Bródy olyat is mondott, hogy: „Ahhoz a kétharmadhoz tartozom, akik kisebbségben vannak ma Magyarországon, akik nem tudják igazán megfogalmazni magukat, nem tudják kiteljesíteni tehetségüket, nem tudnak szabadon működni, szervezkedni, barátokat találni, ami végül azt eredményezi, hogy Magyarország a nemzetközi versenyben lemarad”.
Nos, Bródy János – nem kis önbizalomtól hajtva, sőt, némileg ízléstelen módon – egy saját dalára célzott.
Ezt is ajánljuk a témában
„Amíg az állami rádióban nem hangzik el ez a dal, vagy amíg Pintér Béla nem kap Kossuth-díjat, nem nagyon beszélhetünk demokráciáról” – jelentette ki a dalszövegíró a Klubrádióban.
Ez a Bródy János egyébként az a Bródy János, aki úgy próbálta a lázadó imázst vinni a kommunista diktatúra idején, hogy egyébként kommunista társutas volt, legkésőbb 1981-től. Ekkor volt a legendás tatai rocktanácskozás, ahol – mint azt Sebők János és Jávorszky Béla Szilárd (A magyarock története 2.), aztán Csatári Bence (Nekem írod a dalt – A könnyűzenei cenzúra a Kádár-rendszerben), valamint Mező Gábor (A kultúra megszállása) leírásaiból is tudjuk –
Bródy inkább a kommunista hatalmat választotta barátul, nem pedig az új zenésznemzedéket.
Miután Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes kikelt az újhullámos zenekarok, mint az URH, a Bizottságellen, Bródy János saját zenésznemzedéke több tagjával együtt elhatárolódott az újhullámosoktól, mondván, egyrészt szélsőségesek, másrészt még ORI-vizsgájuk sincs (azaz hivatalosan nem zenélhetnének), mintha a kommunisták ORI-vizsgája (az Országos Rendező Iroda által kiadott kvázi működési engedély) nem lett volna hatalmi eszköz, csak valami egyszerű tudásvizsga és engedély. A fekete bárányok, főleg a ricsés Nagy Feró is úgy érezte, elárulták, pedig korábban szöveget is írt nekik Bródy.
Bródy szépen benyalt az elvtársaknak, mivel az ő egzisztenciája már rendben volt.
Bródy (aki családjának egyébként viszonylag jó volt a pedigréje a rendszerben úgy fogalmazott: „Mint Tóth elvtárs és Barabás elvtárs is megjegyezte, a malmok lassan őrölnek. Mi nem vagyunk társadalomellenesek, a leghalványabb formában sem.” Aztán: „Még mindig nem tudni pontosan, hol vannak ennek a műfajnak a határai, s ennek a következménye az is, hogy ilyen szélsőséges jelenségekről szólt Tóth elvtárs.Itt hivatásos előadóművészeti engedéllyel rendelkező zenészek ülnek, s a Tóth elvtárs által említett rossz példák alanyai nem tartoznak hozzánk. Sem az URH, sem az Orgazmus, sem a Bizottság. Utóbbi például képzőművészekből áll. Ők nem rendelkeznek hivatásos előadóművészeti engedéllyel. Ha ez a műfaj megkapja a kellő elismerést, akkor az is kiderül majd, hogy ki vállalja a felelősséget.”
Tiszta beszéd: Bródy és társai kiküzdötték maguknak a játszóteret, és ettől kezdve, összefogva a kommunista diktatúrával, nem kívánnak oda beengedni mást.
Az első, Sziget előtti Sziget 1981 augusztusában volt, ahová meg sem hívták a Beatricét, egyes források szerint belügyi nyomásra,
más források szerint Bródyék nem tudták elérni a koncert előtt Nagy Feróékat. Bizonyára. Egy monstre fesztivál előtt az egyik fellépő zenekart nem tudták elérni. Hihető.
A „lázadó” Bródy persze több interjúban beszélt arról, hogy miként cenzúrázta őt a kommunista hatalom, és okos, a hatalmat kijátszó lavírozásnak állította be azt, hogy sok minden megjelent tőle. Elmondása szerint, melyet Mező Gábor idéz A kultúra megszállása című kötetében, a lemezgyár liberálisabb, a rádió szigorúbb volt, és a tévé volt a legszigorúbb. Mikor megkérdezték tőle, hogy a lemezei hány százalékát játszotta a rádió, azt válaszolta, hogy körülbelül a felét. Azt is elmondta, hogy gyakran engedett annak, hogy egy-egy szót átírjon a szövegekben, mivel „meggyőződésem, hogy ha egy dal szól valamiről, akkor azt egy-két szó megváltoztatása nem teheti tönkre”. Ez azért erős állítás, költők és írók nem értenének egyet vele. Hozzátette, hogy a koncerteken az eredeti verziókat játszotta.
Olyat is nyilatkozott, hogy: „Bevallom, törekszem arra, hogy a műveim nyilvánosság elé kerüljenek.
Elég széles keretek között hajlandó vagyok a kompromisszumokra.”
Amikor az Új Hírnök rákérdezett erre 1999-ben – mármint arra, hogy ez a kompromisszum sokak szemében árulás volt – azt válaszolta: „Ment a nagy elszámolás, kinek van joga végigmenni a damaszkuszi úton, ki indulhat tiszta lappal. Akinek addig semmi sem sikerült, nyilván erkölcsi előnyét hangoztatta velem szemben. Ha engem árulónak nevezett, némi vigaszt talált saját sikertelenségének magyarázatakor.”
Egészen elképesztő, ahogy
Bródy az ő kompromisszumainak mentegetésekor lényegében azokat, akiket elárult 1981-ben, egyszerűen sikerteleneknek nevezi.
És persze másokat is, miközben pontosan tudta, hogy sokan sikeresek lettek volna, ha hagyják őket, s ez a rendszerváltás után elég egyértelműen ki is derült.
Bródy Jánosnak hatalmas az egója; őt csak senki ne ítélje meg, saját magáról csak ő maga mondhat ítéletet.
Bródy egyébként gyorsan az SZDSZ soraiban találta magát, bár állandóan hangoztatta, hogy ő független művész. Persze demokráciában bárki szabadon elköteleződhet egy párt mellett, és nem kívánom kétségbe vonni, hogy Bródy őszintén ballib és őszintén SZDSZ-es volt. De mégis érdemes felemlegetni, hogy fellépett az SZDSZ kampányzáró rendezvényén 1990-ben, Székesfehérváron, s hogy Kornis Mihály íróval 1989-ben
létrehozta az Európai Magyarországért nevű, SZDSZ-es pártalapítványt,
melynek alapító okiratában – mint Mező Gábor idézi – ez szerepel: „Alulírottak, Bródy János és Kornis Mihály abból a célból, hogy elősegítsük az európai Magyarország megteremtését, a jelen okirattal alapítványt kívánunk létrehozni, amely a Szabad Demokraták Szövetségének eszmei alapját képező két nagy európai tradícióhoz, nevezetesen a liberalizmus és a szociáldemokrácia eszméjéhez kötődik”.
A kuratórium tagjai az alapítókon kívül Demszky Gábor SZDSZ-es politikus, jó ideig Budapest főpolgármester, Eörsi István SZDSZ-es politikus, Kis János SZDSZ-es politikus, filozófus, Konrád György író, Mészöly Miklós, Rajk László és mások voltak.
Bródy tehát elköteleződött egy párt mellett – nem vonom kétségbe, hogy szabad elhatározásból. De mégiscsak annak a posztkommunista gazdasági-politikai-kulturális kapcsolati hálónak volt a része, amelynek gyökerei a Rákosi-korba és az ÁVÓ-hoz vezetnek, és amely eltanulta a kommunista diktatúrától – melyet részben saját maga alkotott és tartott fenn –, hogy miként kell rettegni a fasizmustól.
Bródy eme háttérrel tolja a rettegést minden jobboldali konjunktúra, minden jobboldali kormány idején, és gondolom, fáj neki, hogy művészként kíváncsi volt rá ugyan a közönség, szupersztár lett, de ezt nem tudta átváltani politikai tőkére, s az SZDSZ érdeklődés hiányában eltűnt a süllyesztőben.
A zeneszerető embereket érdekelte Bródy (már akit), ugyanőket választópolgárként nem.
Mikor 1994-ben győzött az MSZP, és bevette az SZDSZ-t a kormányba, bizonyára elégedett volt. 1998-2002, az első Orbán-kormány ideje viszont erősen megviselhette, mert már akkor is olyanokat mondott az Élet és Irodalom szerint, hogy „Lucifer legyőzhető”, mivel „vannak még az országban, akik nem keverik össze a szeretet hatalmát a hatalom szeretetével”.
Nyilván a Bródy-féle posztkommunista társutas népségnek trauma az Orbán-rendszer. De jellemző, hogy
Bródynak még akkora önkritikája sincs, hogy felmérje, ki képviseli a társadalmi többséget, és kétharmados politikai kisebbségről beszél – az egyik legnagyobb részvételű választás után.
Ezek szerint az MSZP-SZDSZ-kormányok idején (illetve 2002-2010 között végig) még nagyobb volt a kisebbségben lévő, azaz a kormánnyal egyet nem értő többség?
És mindezek után Bródy képes arról beszélni, hogy ő korlátozva van, mikor nyilvánvaló, hogy nincs korlátozva, azt ad ki, amit akar, azt mond, amit akar, kiadják és lehozzák, ahogy mindenki mást is.
Végül csak annyit, hogy Bródy Jánosnak nincs történelmi tapasztalata, a történelmi tapasztalat ugyanis több nemzedéken átívelő, közösségi élmény, nem egyéni. A fentiek fényében mégiscsak érdekes, hogy a kommunista diktatúra ellen állítólag lázadó és azt megsínylő Bródy nem a kommunizmus révén tapasztalta meg azt (úgy „történelmileg”), hogy katasztrófába viszi az országot, hanem a demokratikusan megválasztott jobboldali kormányok idején. A magyarázat virtigli aufklérista-felvilágosult megfejtés: mert irracionálisak.
Bizonyára Bródy kompromisszumai a kommunista diktatúrával sokkal racionálisabbak voltak.
Én nem kívánok elítélni senkit, aki kisebb-nagyobb kompromisszumot kötött a kommunista diktatúrával. De ne akarja magát lázadónak és a szólásszabadság bajnokának beállítani, hősnek meg végképp ne. A hős azért hős, mert sokat feláldoz. És a vátesz sem köt kompromisszumot. Vagy kiegyezek, vagy vátesz vagyok. A kettő együtt nem megy. Bródy nem áldozott fel sokat, okos kis kompromisszumokat kötögetett, így nem lehet sem hős, sem vátesz.
(Nyitókép: képernyőfotó)
A Magyar Szemle különszáma a kultúr- és politikai kereszténység kérdését járta körbe. A lapbemutatón a szerzők Orbán Viktor tusványosi szavaira is reagáltak.
Dani Rodrik Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában keresné a jogállamiság új példaképeit.
Csehországtól Amerikáig, Németországtól Szlovákiáig merényletek sorát követik el politikusok, történetesen az új jobboldal képviselői ellen. Rajcsányi Gellért írása.
Könnyen lehet, hogy az orosz elnök valódi célpontja Európa.
Talán ő is tartott tőle, hogy egyhamar nem lesz újra ilyen nagy nyilvánossága, így beleadott apait-anyait. A gyűlölet fekete cseppjei szinte potyogtak a szája sarkából. Horváth K. József írása.
A magyar miniszterelnök a közösségi médián keresztül üzente meg a skandináv ország népének, hogy nyugtalankodik, miután szerinte a gyenge kormányzás és a hagyományos értékek feladása miatt barbárság gyökeresedett meg az országban.
Ukrajna a 120 milliárd dollárosra becsült 2026-os hadikiadásainak csak a felét képes állni, a többit nyugati partnerektől várja.
