Liberális fájdalom

„A sértés és a vicc határai tehát nincsenek kőbe vésve, és a Zamárdiban történteket aligha érdemes egy kalap alá venni – példának okáért – az egyre gyakoribb, véletlennek vagy tréfának már aligha nevezhető keresztrongálásokkal, főleg azután, hogy az itt tárgyalt fotót megosztó fiatalember azóta nyilvánosan bocsánatot kért.

Trianon embermilliók elnyomásának és elűzésének – ha úgy tetszik, felszámolásának – az immár százéves története, a tömeggyilkosságoktól és kitelepítésektől az egyetembezárásokon át egészen a mai szlovák nyelvtörvényig.

És bár a fájdalom elsősorban magyar, valójában mindazoké is, akik annak idején a szentistváni ország egyben tartását kívánták (népszavazások hiányában a számukat csak Sopron esetében ismerjük), sőt, példának okáért, még a Trianont támogató erdélyi szászoké is, akiket nyolc évszázad magyarországi gyarapodás után nyolc évtized alatt eltüntetett a térképről az Erdéllyel kiegészült román nemzetállam – annyi szívességet téve nekik, hogy az utolsót nem a villany lekapcsolására kérte, hanem a kirakatba tette államfőnek.

Ennyit tehát dióhéjban arról, aminek a korrekt elmeséléséhez talán még egy könyvtár is kevés lenne. De megéri-e pár idétlenkedő fiatal miatt erről beszélnünk? Miattuk természetesen nem; azok miatt viszont igen, akik élesen és kéjesen rezonálnak minden ilyen és hasonló fotóra, gesztusra, mondatra.

A hazai liberálisok az elmúlt harminc évben számtalanszor nevezték már a nemzeti oldalt múltba fordulónak, köldöknézőnek. Lehet, hogy tényleg magunkban hordjuk azt a magyar fájdalmat. De ahogy Virág elvtárs mondaná, mi sem szeretnék most a helyükben lenni…”

***