És bár a fájdalom elsősorban magyar, valójában mindazoké is, akik annak idején a szentistváni ország egyben tartását kívánták (népszavazások hiányában a számukat csak Sopron esetében ismerjük), sőt, példának okáért, még a Trianont támogató erdélyi szászoké is, akiket nyolc évszázad magyarországi gyarapodás után nyolc évtized alatt eltüntetett a térképről az Erdéllyel kiegészült román nemzetállam – annyi szívességet téve nekik, hogy az utolsót nem a villany lekapcsolására kérte, hanem a kirakatba tette államfőnek.
Ennyit tehát dióhéjban arról, aminek a korrekt elmeséléséhez talán még egy könyvtár is kevés lenne. De megéri-e pár idétlenkedő fiatal miatt erről beszélnünk? Miattuk természetesen nem; azok miatt viszont igen, akik élesen és kéjesen rezonálnak minden ilyen és hasonló fotóra, gesztusra, mondatra.
Pedig lassan ideje lenne a hazai balliberálisoknak a saját fájdalmaikkal foglalkozni, merthogy azok is derekasan gyűltek és sokasodtak az elmúlt években.