Isten a rosszból is jót tud kihozni

„Az anyagi, bérezési kérdést az ellenzék a politikai napirendre tűzte. Emiatt mintha jóval kevesebb közfigyelem jutna az oktatás-nevelés tartalmi kérdéseire. Erről mi a véleménye?
Valóban nagyon keveset beszélünk arról, hogy kik, mit, kiket és hogyan tanítanak a magyar iskolákban. Ebben az ügyben van mondanivalónk, hiszen nemcsak évszázados oktatási tapasztalataink vannak, hanem iskoláink ott vannak a legjobbak között. Társadalmi vita szükséges arról is, mire és hogyan képezzük a pedagógusainkat. Megkapják-e a szellemi és anyagi eszközöket ahhoz, hogy jó tanárok legyenek? Elég jól ismerjük-e a gyerekeinket, és olyan módszerekkel tanítunk-e, hogy ne az átadandó tananyag legyen a tanítás középpontjában, hanem a gyerek? A mi egyházi oktatási törvényünk első mondata ez: »A gyermek Isten ajándéka.« Szeptember 10-én fogjuk megünnepelni azt, hogy az elmúlt öt évben a református Országos óvodaprogramban negyvenhat új óvodánk épült és húsz újult meg, ami azt jelenti, hogy már több mint tízezer gyerek jár református óvodába. Ez is jelzi, hogy a hitbeli nevelés már kisgyermekkorban indul, mert akkor a leginkább megszólíthatók a gyermekek is, a szülők is. Szeretném, ha olyan egyház lennénk, amelyben a legegyszerűbb nyelven is képesek vagyunk elmondani és megértetni a hitünk lényegét, azt, hogy Isten szereti a világot. Azért vannak még gyerekeink, mert a Teremtő szereti a világot, és meg akarja szabadítani azt. Amíg gyermekek születnek, tart a kegyelmi idő.

­Az ukrajnai háború kezdetétől a református egyház az elsők között nyújtott sokoldalú – lelki, anyagi, infrastrukturális – segítséget a nehéz helyzetbe került kárpátaljai családoknak. Másfél éve tart a háború, és még mindig nem látni a végét. Most milyen segítségre van szükség?
Meg kell látogatni őket. Mi ezt évente többször is megtesszük. Júliusban tartottunk egy nemzetközi konzultációt arról, hogyan tudunk segíteni Ukrajnának, ezen belül Kárpátaljának nemcsak a háború alatt, hanem utána is. Nagyon örültem annak, hogy tizenhét országból érkeztek egyházi vezetők, a partnerszervezetek képviselői, és a legtöbben megértették azt, amiről sajnos alig tud a nemzetközi közvélemény. Azt, hogy Ukrajna jövője a háború után azon fog múlni: a saját államiságán belül tiszteletben fogják-e tartani az emberi jogokat és ezen belül a kisebbségek jogait.
A résztvevőket elvittük Kárpátaljára, ahol találkoztak belső ukrán menekültekkel és ottani magyarokkal. Ők elmondták nekik, hogy nemcsak a háborútól félnek, hanem a jövőjüktől is. Attól félnek, hogy azért nem lesz maradásuk a szülőföldjükön, mert nem lesz lehetőségük az anyanyelvüket használni, a gyermekeiknek magyarul tanulni az iskolában. Olyan egyházi vezetők voltak itt, akik a saját kormányaikhoz el tudják juttatni azt az üzenetet, hogy a kárpátaljai magyar közösséget duplán sújtja a háború. Ezt megértetni a nyugati közvéleménnyel nagyon fontos feladat.

A háború és a szankciók súlyos gazdasági és szociális következményei az itthon élő magyarokat is érintik. Mégis mi adhat vigasztalást és reményt az elbizonytalanodott, reményvesztett, napi megélhetési gondokkal küszködő embereknek?
Idén kétszáz éves nemzeti imádságunk, a Himnusz. Ha valaki hallja vagy énekli, még ha egyébként nem vallásgyakorló, akkor is belegondol abba, hogy Isten kezében van a sorsunk, az életünk – bármennyire kiszolgáltatottak is vagyunk külső körülményeknek, háborúnak, gazdasági válságnak. Ezt üzeni Szent István, a XVI. századi reformáció, és ezt vallja Kölcsey Ferenc, amikor a teremtő és szabadító Istent szólítja meg mindannyiunk nevében. Akkor tudjuk magunkat elhelyezni a világban és lehet bizalmunk a jövőben, ha elhisszük, ami meg van írva, hogy Isten kezében vagyunk. Ő jót akar nekünk, nem rosszat, sőt abból a rosszból is jót tud kihozni, amit mi, emberek okozunk.”

***

Nyitókép: MTI/Cseke Csilla