Nahát, Dobrev Klára már megint óriásit „füllentett”, Vásárhelyi Mária még a sikoltozó fejecskét is bevetette – nem lesz jó vége ennek!

A nyolcadikos diákok 40 százaléka funkcionális analfabéta, tanulók tömegei vannak híján a digitális készségeknek – érkezett néhány hete a hír, hogy most Dobrev Klára és Vásárhelyi Mária egymással versengve bizonyítsák be: a baj ennél is nagyobb, hisz sajnos az úgynevezett magasan kvalifikált értelmiségieknek sem mindig sikerül az olvasott információk kritikus értelmezése.

Mindketten magabiztosan osztottak meg ugyanis egy Facebook-posztban terjedő grafikont a visegrádi országok 2005 és 2021 közötti „kivándorlási rátájáról”, amely grafikonról csak az adatok forrása hiányzik –

Az mindenesetre kitűnni látszik az „árnyék-miniszterelnök” által készpénznek vett rejtélyes adatsorból, hogy a négy (4) ország közül 2020-ban és 2021-ben Magyarországról vándoroltak ki arányaiban a legtöbben, amely arány egyébként alatta marad a 2011 és 2015 közötti lengyel, valamint a 2019-es cseh kivándorlásnak; Dobrev Klára azonban már le is vonja a tanulságot: „itt egy újabb negatív rekord”, „Az Orbán-kormány magyar családok tízezreit üldözi külföldre és semmit nem tesz azért, hogy visszatérjenek”.

Az mondjuk nem lenne baj, ha okos mérnökök kifejlesztenének egy technológiát, amelynek segítségével megújuló energiaforrásként lehetne használni a bicskanyitogatóan szemérmetlen csúsztatást; akkor legalább áramot nyernénk az efféle hangulatkeltésből.

Részemről 2007-ben távoztam ideiglenesen külföldre; abban az évben a tükörstatisztikák alapján rajtam kívül 34 381 magyar állampolgár vetette magát nyilvántartásba különböző európai országokban – pedig a német és az osztrák munkaerőpiac még nyitva sem volt. Azóta bő százötvenezernyi magyarral egyetemben magam is rég visszaköltöztem,

Mintha a DK csak a pártból kilépőket könyvelné el, a párthoz csatlakozó lelkes jobbikosokat és momentumosokat nem, és így „közösségének” folyamatos apadásán, a pártvezetés hozzá nem értésén lamentálna.

Vásárhelyi Mária három sikítozó fejecskét is pakolt a „statisztika” mellé intellektuálisan; ez a fakírság egy sajátos válfaja lehet, amikor az ember a sok-sok baj mellé periodikusan levadászik magának egy-egy légből kapott keserű álhírt, és direkte belefekszik annak fájó tüskéibe, hogy kedvére szenvedhessen. Értem én, hogy sajnálatosan sok diplomás hagyja el az országot, de nem feltétlenül egyértelmű, mennyivel lennénk beljebb például az olyan értelmiségiek maradásával, akik miután 2022. április 3-án életükben először elfáradtak pécsi haciendájukról szavazatot számlálni és rácsodálkozni a saját utcájuk lakóira, afeletti bánatukban, hogy 77-tel több nagyárpádi szavazott Orbánra, mint Márki-Zayra, leszögezik, hogy innentől kezdve ez az ország számukra élhetetlen, aki pedig ezzel nem ért egyet, többé ne is keresse őket.

Több ötletem is volna, hogy miként lehetne pénzzé tenni vagy balliberális oázissá varázsolni azt a bizonyos arborétumot, de ha nem, hát nem, még véletlenül se fogom zavarni köreiket.

Pedig megnyugtató lenne tisztázni a kérdést, hogy amennyiben az állítólagosan rekordszámú magyar állampolgár (köztük a 8300 négyzetméteres birtokuk árnyas fái alatt hivatásszerűen rettegő, a piaci kofában is valamiféle marcona orbánistát szimatoló honfitársaink) tartós vagy ideiglenes külföldre költözése az Orbán-kormány nyomorba döntő politikájának bizonyítéka, akkor a ténylegesen rekordszámú román állampolgár elvándorlása vajon az uniós polgárság előnyeinek mintaszerű kihasználásaként értelmezendő-e, vagy azért is Orbán a hibás?

Dobrev Kláráék beazonosíthatatlan grafikonjával szemben a Világbank számai szerint a V4-ek és Románia közül messze Magyarországon a leginkább pozitív a migrációs egyenleg; hasonlóképpen az Európai Bizottság is elismeri, hogy „2020-ban kevesebben mentek el, mint ahányan visszatértek”, majd „a 2021-es évben is a 2020-as tendencia érvényesült”.

Különösen, mivel az Eurostat tavalyi (a magyar választások után készült) felmérése szerint Magyarországon 2009-hez képest kevéssel még csökkent is azok aránya, akik a jövőben valamennyi ideig dolgoznának külföldön – ugyanúgy 27 százalék gondolkodik ilyesmiben, mint a hollandoknál (Sanna Marin Finnországában az arány 39 százalék).

Azok közül, akik mennének külföldre, Magyarországon 12 százalék állította, hogy már egy éven belül költözne elfele, ami kevéssel az uniós átlag alatti arány (a cseheknél 15, Szlovákiában 17, a lengyeleknél 21, a románoknál 20 százalék menne mielőbb), ennyit a heves orbáni üldöztetésről. Egyidejűleg 56 százalék állította azt, hogy legfeljebb öt évre menne, aztán hazaköltözne; 29 százalék tervez öt évnél hosszabb külföldi tartózkodást, ami a legalacsonyabb arány a visegrádi négyek körében (is, de úgy általában is: Európa-szerte csak öt gazdag ország lakói ragaszkodnak jobban a mielőbbi visszatéréshez).

További apró érdekesség, hogy hiába mutogat Dobrev Klára az alacsony fizetésekre, 2009-hez képest azért mégiscsak 26 százalékponttal (85-ről 59 százalékra) csökkent azon magyarok aránya, akiket a pénz csábít külföldre; ugyanakkor hiába ömlik a különféle videóösszeállításokból az a meglátás, hogy ha nem a pénzért, akkor a kibírhatatlan itthoni gondolkodásmód okán muszáj innen lelépni,

De persze félretehetjük az Eurostat adatait, figyelmen kívül hagyhatjuk a hazaköltözések számát és koncentrálhatunk csupán a kivándorlásokra; ez esetben a statisztikai hivatalok adataiból megállapítható, hogy 2022-ben, az újabb kétharmad és az ebből fakadó rituális bőröndpakolás évében a 9,69 millió magyar 0,3 százaléka költözött el Magyarországról, míg ugyanabban az esztendőben a 341 ezer luxemburgi állampolgár közül 1691 hagyta el Luxemburgot, ami 0,5 százalék. Ha Magyarországról „gyakorlatilag menekülnek” a magyarok, akkor minek nevezzük azt, amit a liberális Xavier Bettel vezette országban a luxemburgiaknál látunk? Totális pániknak vajon? Az irha fejvesztve történő menekítésének?

Mert a másik opció az, ha egyszerűen a dékás értelmiségiek által minden konkrét forrás nélkül előrángatott meneküléses narratívát minősítjük rém kínos demagógiának.

(Nyitókép: Mandiner-archív)