Dés László úr! Persze, szakítsunk Magyarországgal, húzzunk el máshová, üljünk be a készbe, a mások által megteremtett jólétbe – ugye?

„A nyugati demokráciákat a szolidaritás élteti, a citoyen magatartás, a civil kurázsi. Ha viszont az autóban van elég benzin, és van esetleg még egy hétvégi ház is, akkor a magyar középosztály nagy részének már jó, már elégedett. Nagyon nagy baj, hogy ennyivel ki lehet fizetni egy társadalmat” – fejtegeti a neves zenész, majd rögvest hozzáfűzi: „Innen nézve tehát örülök annak, hogy az unokáim már külföldön élnek”.

Különös jelenség ez:

azaz szellemiekben igényes, képzett, közösségi lényként az állam és a társadalom iránt felelősséget érző polgár, aki fogja magát, rávilágít egy vélt vagy valós társadalmi problémára, majd mit kínál fel megoldásként a hasonszőrű értelmiségieknek és lemenőiknek? Szakítani ezzel a közösséggel, elhúzni máshová, beleülni a készbe, a mások által megteremtett és történelmileg kialakult jólétbe.

Miközben a kiindulópont már eleve megkérdőjelezhető. Jól csengő axiómának tűnik, hogy „a nyugati demokráciákat a szolidaritás élteti”, amennyiben azonban ez így lenne, az is csak azt igazolná, hogy fölösleges egy országot temetni, sose késő megváltozni –

Ha ugyan: hiszen se a luxemburgi nem veri az asztalt, hogy a rászoruló államháztartásokra tekintettel ki az országból a megannyi oligarchával és adóoptimalizáló postafiókcéggel, se a német, svájci és skandináv demokráciák nem tiltakoznak az ellen, hogy egészségügyi ellátórendszerük lyukait keletről elszipkázott ápolónőkkel és szegényebb államok által kitanított orvosokkal tömködjék be. Épp ellenkezőleg; a német közszolgálati híradó a koronavírus-járvány kezdetén még jól meg is dorgálta a lengyeleket, mivel a németek tömegei által feketén (ergo egészségbiztosítás nélkül) foglalkoztatott olcsó idősgondozók nem mászkálhattak át a lezárt határon, hogy magatehetetlen németeket pelenkázzanak. De emlékezhetünk az észak-rajna–vesztfáliai vágóhídra is, ahol egy tömeges fertőzés nyomán kiderült: a román vendégmunkások heti hatvan órát dolgoztak, ágyukat pedig felváltva használták a másik műszakba beosztott kollégáikkal.

Klímavészhelyzet idején persze az se utal a társadalmi felelősségvállalás túltengésére az egyébként oly thunbergista nyugati társadalmak részéről, hogy idén júliusban minden eddiginél több utas indult vakációzni a bécsi reptérről, Németországban a magáncélú repülőutak aránya 19 százalékkal emelkedett (különös tekintettel a 30 év alattiak növekvő számú röpködésére), Spanyolországban pedig a repterek forgalma a 2019-es rekordot is túlszárnyalja – Günther ki nem hagyná a mallorcai csobbanást, miközben Tuvalu állítólag elsüllyed. Klassz, hogy túlcsordul a nyugati klímatüntetőkben a civil kurázsi, csak kár, hogy mérhetetlenül kontraproduktív.

Az uniós közvélemény-kutatásokba belekukkantván szintén gyanússá válik, hogy szolidaritásbeli lemaradásunk nem kifejezetten behozhatatlan: azzal az állítással például, hogy menedékjogot kell biztosítani mindenkinek, aki megalapozottan fél a politikai, vallási vagy faji üldöztetésről, pontosan annyi magyar ért egyet, ahány holland (70 százalék; az osztrákoknál 71, míg a németek, a svédek és a franciák kevésbé gondolják így, a belgákról nem is szólva, a maguk 51 százalékával). Egy 2015-ös Eurostat-kutatásban Magyarországon a 16 évnél idősebbek 2,8 százaléka állította, hogy nincs olyan rokona, barátja vagy szomszédja, akihez segítségért fordulhatna, míg Ausztriában ez az arány 4,2 százalék, Belgiumban 7,8, Hollandiában 9,1, Luxemburgban pedig 12,9 százalék volt.

A különféle adatok egyetlen tényt támasztanak valóban alá: az átlag magyar (vagy kelet-közép-európai) kevésbé hajlamos önkéntes társadalmi munkát végezni, helyi közösségi projektben ellenszolgáltatás nélkül részt venni. Ami nagy kár; magát fölöslegesnek érző, magányos nyugdíjasból és elhúzódó életközépi válságban senyvedőkből is kevesebb lenne, ha mindenki, akinek helyzete engedi, egy-két üres órájában hasznossá tenné magát lakókörzetében, egyházközösségében, egy szívének kedves közhasznú szervezetnél vagy ahol épp tennivaló akad. A létszámhiányos egészségügy feletti kesergés helyett önkéntes beteglátogatónak jelentkezni, az például egy okos és végtelenül tiszteletreméltó opció, csak reklámozni kéne. Ahogyan a tanodai munkát is – aki számára a „nincs tanár, nincs jövő” szlogen nem pusztán egy-egy kormányellenes utcabál show-eleme, az akár már ezekben a napokban felgyűrheti az ingujját.

Márpedig ki lenne alkalmasabb az előremutató figyelemfelhívásra és bátorításra, mint egy-egy köztiszteletben álló előadóművész, aki válság idején 6000 és 30 000 forint közötti jegyárak mellett is képes megtölteni a Budapest Sportarénát.

elegendő lenne buzdítólag megemlíteni a kínálkozó lehetőségeket – aki viszont kihagyja az efféle ziccert és szimplán lamentál egyet az állítólagosan önelégült (egyébként az önkéntességre leginkább hajlandó) középosztály felett, lemondóan legyintvén a komplett társadalomra (s hozzáfűzvén innovatíve, hogy Kádár idején jobb volt), az kívülről nézve sajnos nemigen nyugatiasabb-polgáribb annál, aki hétvégi házának kertjében nem átallja elégedetten sütögetni unokáival a vasárnapi pecsenyét.

(Nyitókép: MTI / Mohai Balázs)