Amennyiben a nyugat-európai kereszténydemokrata pártok támogatottságából indulunk ki, akkor a (nyugat-)európai kereszténydemokrácia válsága nehezen tagadható evidencia. A kérdés azonban az, hogy ez egyet jelent-e magának a kereszténydemokráciának a küldetési válságával is? Véleményem szerint nem.
Navracsics Tibor írásában rámutatott, hogy a második világháború utáni európai újjáépülésben elévülhetetlen – szinte kizárólagos – érdemei vannak a kereszténydemokrata politikának és államférfiaknak. Azt is állítja ugyanakkor, hogy a kereszténydemokrácia hatott baloldali versenytársára és azt marxistából szociáldemokratává szelídítette. Ez talán a '90-es évekig így lehetett, de az elmúlt 20 évben ennek éppen a fordítottja igaz.
A marxista szellemi gyökérzetű európai baloldali-liberális politika szellemi fősodorrá szélesedett,
túlnyúlt a politikán, behatolt a médiába és a kultúrába, teljesen magáévá tette az európai birodalmi gondolatot. Kánont alkotott, ami képes volt igazodásra kényszeríteni és szekularizálni a kereszténydemokrata politikát. Kilúgozta pártjaikat, melyek mára kontúrtalan centrista pártokká váltak.
A nyugat-európai kereszténydemokrácia válsága tehát éppen abban áll, hogy megszűnt kereszténydemokratának lenni. Ez nem küldetési, hanem értékválság. Feladta a keresztény értékek politikai képviseletét és a helyére nem állított semmit. Ezek után nem csoda a politikai lejtmenet.