Döbbenetes fordulat Brüsszelben: rájöttek, hogy a béke érdekében is lehet költekezni
Az Európai Unió Tanácsa váratlan helyre utalt 13,2 millió eurót.
Ahogy a Molnak, úgy Európának is meg kell határoznia saját identitását és érdekeit, máskülönben el fog veszni – mondja Hernádi Zsolt. A Mol elnök-vezérigazgatója valós vezetők nélkül sodródó Európai Unióról, a szankciós politika torzító erejéről, az INA-ügyről és a Corvinus egyetem jövőjéről is beszélt lapunknak.
Helmeczi Zoltán interjúja a Mandiner hetilapban.
A mögöttünk lévő telet Európa megúszta energetikai szempontból, de a 2023–2024-es tél sem ígérkezik könnyűnek. Elképzelhető, hogy rövidesen véget ér a viszonylagos nyugalom a gázpiacon, és ismét kilőnek az árak?
Tavaly nyáron úgy számoltunk, hogy 35-40 milliárd köbméternyi gáz hiányzik az Európai Unióból, utóbb valóban azt mondhatjuk, mégsem lett akkora a probléma, mint amekkorának vártuk. Ez több okra vezethető vissza. Az egyik az ár fogyasztásszabályozó szerepe. Amikor ugyanis augusztusban a földgáz ára kilőtt az egekbe az európai piacon, akkor azok a gázfelhasználók, akikre ezt a költséget közvetlenül áthárították, erősen visszafogták a fogyasztásukat. A múlt év első tizenegy hónapjában például az EU lakossága 15 százalékkal kevesebb földgázt használt 2019–2021 azonos időszakának átlagfogyasztásához képest. A másik ok, hogy enyhe volt a tél, a harmadik pedig, hogy a szokásosnál több cseppfolyós földgáz érkezett a kontinensre. Most, a 2023–2024-es gázszezon kapujában ismét kijelenthető: ha Oroszországból nem érkezik vezetékes földgáz, akkor a kontinensnek továbbra is gázhiánnyal kell kalkulálnia. A látványos esés ellenére az árszintek továbbra is jelentősen meghaladják az ötéves átlagot. Bár a 2023-as kilátások sokat javultak, nem kell sok sem a keresleti, sem a kínálati oldalon ahhoz, hogy a kényes egyensúly újra megboruljon.
A másik fontos orosz nyersanyag, a kőolaj és kőolajtermékek esetében a nyugati szankciók meglehetősen Janus-arcúra sikeredtek: az utolsó pillanatig maximumon pörgött az import, és most arról hallani, hogy Moszkva olaja azóta is megtalálja a maga útját az EU-ba.
Az a fajta spájzolás valóban meghökkentő volt, amit egyes uniós országok folytattak a kőolajszankciók bevezetése előtt, hiszen amíg csak lehetett, teletöltötték a tárolókat orosz kőolajjal és dízelolajjal. Ennek persze megvolt az áldásos hatása, hiszen nem alakult ki dízelhiány, bár ez megint csak köszönhető az időjárásnak, valamint annak is, hogy a gazdasági növekedés szerte Európában visszaesett. A gazdasági bővülés és a gázolaj-felhasználás között ugyanis szoros a korreláció.
De a betározott orosz gázolaj előbb-utóbb el fog fogyni.
Valóban. De vajon hogy tűnhetett el az EU-s piacról nagyobb megrázkódtatás nélkül a tízszázalékos részarányt képviselő orosz dízel? A válasz, hogy nem tűnt el. Ez a dízelolaj nagy valószínűséggel nem csinál semmi mást, mint hogy tesz egy hatalmas, környezetbarátnak semmiképpen nem nevezhető hajóutat a világban. Először ugyanis elviszik a Közel- vagy Távol-Keletre, majd onnan a felesleg valamilyen formában mégiscsak megérkezik Európába. Ám senki nem szólhat egy szót sem emiatt, mert mindenki betartotta az összes szankciós előírást. Ebben valóban van némi képmutatás, szemforgatás azok részéről, akik a mellüket verve követelik a szankciók kiterjesztését.
Látszatcselekvések helyett mi lehetne az észszerű megoldás?
Határozott véleményem, hogy mivel a háború előbb-utóbb véget ér, és utána is lesz világ, az Európai Uniónak nem szabad figyelmen kívül hagynia azt a tényt, hogy nincs Oroszországnál közelebbi nyersanyag-kitermelő bázisa. Ezért rettentő nagy butaság fölégetni a hidakat és azt mondani, hogy soha többet nem kérünk az orosz energiaforrásokból. Ezért is sokkolt az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantása, mert bárki tette, azt akarta, hogy soha többé ne lehessen újra használatba venni, ne maradjon híd a két fél között. Éppen úgy, mint amikor 1944-ben elvágták Esztergomot Párkánytól a Mária Valéria híd felrobbantásával, s több mint fél évszázadot, egészen 2001-ig kellett várni az átkelő újjáépítésére.
Képmutatást említett a Moszkvával szembeni uniós szankciók ügyében, valami hasonló tapasztalható az ukrajnai háború kitöréséig szent tehénként kezelt zöldátmenet esetében is, elég csak a német szénreneszánszra gondolni.
A politika úgy működik, hogy a hosszú táv mindaddig fontos, amíg rövid távon nincs krízishelyzet. Akkor hirtelen minden hosszú távú program háttérbe szorul. Ezért tartom károsnak, amikor a politika túlságosan belefolyik a gazdaságba, mint például most, amikor tulajdonképpen a geopolitika irányítja Európa energiaellátását. Márpedig az energetikai beruházások életciklusa legalább 15–30 év, így ha a rendszer rángatása állandósul, az csökkenti a beruházási kedvet. A zöldátmenet rövid távon valóban megtorpant, hiszen a kitűzött klímacélokkal éppen ellentétes hatású folyamatok zajlanak. De ezek a célok amúgy is sántítottak, mert túl központi szerepet szántak és szánnak még most is a villamos energiának. Pedig annak előállítása is csak szerény mértékben zajlik a zöldek szája íze szerint. Magyarország szempontjából azért tartom kiemelten fontosnak a zöldenergiát, mert legyen szó akár az atomenergiáról, akár a nap- vagy a szélenergiáról, ezek mind-mind olyan erőforrások, amelyeket itthon tudunk megtermelni. Így ha komolyan vesszük a zöldfordulatot, akkor a saját függetlenségünket erősíthetjük, és megkönnyíthetjük az olyan kritikus időszakok átvészelését, mint a mostani. Gondoljunk csak bele, ha a Paks II. már működne, mekkora megtakarítást érhetett volna el az ország az előző évben, vagy mennyi napemelet építhettünk volna!
Április végén 350 forintos részvényenkénti osztalékról döntött a Mol éves közgyűlése. Ahhoz képest, hogy a 2022-es év az üzemanyagár-sapka okozta veszteségekről szólt, ez figyelemre méltó összeg. Mi tette lehetővé?
Tavaly a teljes energiaiparnak jóval nagyobb volt a jövedelmezősége, mint korábban. Emögött jórészt a kialakult extrém helyzetek álltak, például az, hogy a gázár hirtelen emelkedése húzta magával a villamos energia tarifáját is. Emellett persze az szintén közrejátszott a profitabilitásban, hogy a koronavírus-járvány alatti alacsony jövedelmezőség visszafogta a beruházásokat, ami a kínálat szűkítése által magas energiaárakhoz és magas jövedelmezőséghez vezetett. Továbbá a szankciós csomagok miatt az orosz urals és az északi-tengeri brent kőolaj közötti árrés markánsan megnőtt. „Békeidőben” ez általában 2 dollár körül van, tavaly viszont 35 dolláros különbség is előfordult. Voltak, akik ezt a helyzetet tudták élvezni, és voltak, akik kevésbé.
A Mol melyik csapatba tartozott?
Az utóbbiak közé, hiszen az állam egyszerűen lefölözte az árkülönbözetet extraadó formájában. Ez nem szép, nem jó, de előfordul, hogy a kormánynak efféle eszközökhöz kell nyúlnia. Ilyen például a mostani, háborús időszak, pláne úgy, hogy közben az Európai Unió sem könnyíti meg a kabinet dolgát a forrásmegvonásokkal. Egyetlen dolog számít, az, hogy a rendkívüli adó tényleg egyszeri legyen, legfeljebb másfél-két évig szedjék be, aztán térjünk vissza a hosszú távú tervezhetőséghez. A különadó ugyanis olyan, mint a kábítószer, rettentő nehéz leszokni róla. Ráadásul a folytonos adóztatásnak is megvan a böjtje: ha az állam sok adót szed el a gazdasági szférától, akkor az visszafogja a racionális beruházásait, és az egy olyan jelentőségű vállalatnál, mint a Mol, végső soron nemcsak a cég, de az ország és a régió versenyképességének is a rovására megy. A Mol-csoport 2,2 milliárd dollárnyi különadót fizetett be tavaly, jó részét Magyarországon, de még így is rekorderedményt tudott elérni, amelyből a részvényeseknek is juttatni kell.
Közben egyre terebélyesedik a társaság portfóliója: közösségi autómegosztót tartanak fenn, megjelentek a hidrogéngazdaságban, s júliusban a hulladékgazdálkodás területére is belépnek. Ez az összkép azt sugallja, hogy ha Európában zárójelbe került is, a Molnál semmiképp nem tettek le a zöldfordulatról.
Abszolút nem, komolyan gondoljuk a fenntarthatóságot, és hiszünk is benne. De azt is látjuk, hogy a zöldátmenet nem egyik napról a másikra fog lezajlani, a szénhidrogének ugyanis még hosszú időn át velünk lesznek. Persze nagyon nem mindegy az arányuk, ahogyan az sem, mire használjuk őket. Ha tüzelőanyagot készítünk belőlük, az egyértelműen szennyezi a levegőt, de ha például tartós, nem pedig egyszeri felhasználású műanyagokat gyártunk a szénhidrogénekből, akkor elmondhatjuk, hogy sikerült megtalálnunk a megfelelő, a környezetet nem terhelő szerepüket az életünkben. Bár halkan jegyzem meg, továbbra sem tudjuk, hogy a fosszilis üzemanyagokat mivel fogjuk helyettesíteni a jövőben, hiszen látszik, hogy az elektromos hajtás nem fogja forradalmasítani a közlekedés minden területét. Az említett hidrogéngyárunkkal a fő célunk, hogy megtanuljuk a zöldhidrogén előállítását. Mindehhez érkezik júliusban a hulladékfeldolgozási tevékenység, ami azt jelenti, hogy csaknem 5 millió tonnányi háztartási és intézményi hulladékot kell begyűjtenünk, feldolgoznunk, majd értékesítenünk anyagában vagy energiaként.
A horvát alkotmánybíróság április közepén elutasította a több mint egy évtizede húzódó Mol–INA-ügyben benyújtott alkotmányjogi panaszát, amelyet a horvát eljárás során tapasztalt igazságtalanságok miatt terjesztett elő. Nyugvópontra jut-e valaha is a Mol–INA-ügy?
Az ügy annak a zágrábi politikának a foglya lett, amely azt terjeszti, hogy a magyarok tönkretették az INA-t. Ezzel szemben a valóság az, hogy egyetlen horvát vállalat sem kapott még akkora beruházási csomagot, mint amekkorát az INA a Mol vezetésével. Amióta a mi társaságunk irányítja az INA-t, csaknem 4 milliárd euró értékben valósítottunk meg beruházásokat. Ennek köszönhetően az INA ma a térség egyik legjobb olajvállalata. Az általunk végrehajtott reformokkal ma hatékonyabban, alacsonyabb költségekkel, jobb minőségben szolgáltat, mint korábban. Az egész ügyről pedig csak annyit, hogy két nemzetközi bíróság hat független bírája – köztük két horvát delegált – egyhangú döntéssel mondta ki: Horvátország nem tudta bizonyítani, hogy megvesztegetés történt.
A Mol életére mennyire nyomja rá a bélyegét az ügy?
Sajnálatos módon horvát oldalon akadnak olyanok, akik úgy gondolják, hogy a mostani szankciós világban itt az ideje irgalmatlan magasságokba emelni a kőolajtranzit díját, kihasználva, hogy a Mol pozsonyi finomítójába csak a tenger felől, Horvátországon keresztül tudunk nem orosz kőolajat behozni. Erre csak azt mondom: „Fiúk, vigyázzatok, lehet, hogy most mi vagyunk valamelyest rátok szorulva, de én emlékszem olyan időkre, amikor ez éppen fordítva volt, és a jövőben is előállhat ilyen helyzet.” Egymásra vagyunk utalva ebben a térségben, együttműködésre és szolidaritásra kellene törekednie mindenkinek.
Vállalatvezetőként és magánemberként hogyan éli meg, hogy a horvátok által kiadott nemzetközi elfogatóparancs miatt nem tud külföldre utazni?
Most választottak újra öt évre az igazgatóság elnökének, nem érzem a bizalmatlanságot. Az utazás hiánya a videókonferenciák korában már nem jelent akkora gondot, aki pedig személyesen szeretne velem találkozni, azzal Magyarországon ülünk le tárgyalni. Persze nem szerencsés ez az egész. A magánéletemben fáj néhány ország „elvesztése”, ez tagadhatatlan. Mindig is jól ismertem a Kárpát-medencét, a határon túl élő magyarokat, az ottani politikát, gondokat, döntéseket, és hiányzik a személyes jelenlét. Az az én világom ugyanis. Esztergomban, ahol felnőttem, ha kinézek az ablakon, ott van a Duna túloldalán Párkány… De ez nem rólam szól, hanem a Molról. A Molt mind a mai napig ki akarják szorítani az INA-ból a magukat a horvát nemzeti érdek védőjeként definiáló üzleti körök. Ők az INA privatizációjának nagy vesztesei, akik korábban nyerészkedtek a társaság nem hatékony működésén, és most a saját parciális üzleti érdekeik fűtik őket a Mol ellen. De a számok nem hazudnak. Az INA sokkal hatékonyabban működik, amióta átvettük az irányítást. Világosan kell látni azt is, hogy az egész hercehurcának a legnagyobb vesztese Horvátország. Nem lehet büntetlenül csuklóztatni a legnagyobb külföldi befektetőt, mert utána egy német, olasz befektető kétszer is meggondolja, hogy oda vigye a pénzét. Már látszik is a hatása: Horvátországba mindössze 24 milliárd dollárnyi külföldi működő tőke érkezett 2009 és 2021 között – Szerbiába 39 milliárd, Magyarországra pedig 290 milliárd dollárnyi. A számok nem hazudnak.
A Budapesti Corvinus Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöki minőségében egyetért azzal a – leginkább az iparkamara által képviselt – gondolattal, hogy a munkaerőpiacnak kell meghatároznia a képzési kínálatot?
Bizonyos területeken igen: a gazdasági felsőoktatási intézményeknek például igazodniuk kell a piachoz, de akár még a művészeti egyetemek is idesorolhatók.
A Corvinuson nem szült konfliktusokat az álláspontja?
De igen, az ellenkezők szerint ez az egyetemi autonómiába való beleszólás. Szerintem viszont egy olyan típusú felelősség, hogy a társadalom igényeire igenis figyelemmel kell lenni. A Corvinuson ennek jegyében két új szak is indul: az egyik az adattudományokkal foglalkozik, a másik pedig az úgynevezett PPE, azaz a filozófiát, a politikát és a gazdaságtudományt egyesítő képzés. Nem szóltunk bele az oktatás autonómiájába, de jeleztük, hogy a piac részéről hatalmas igény lenne erre a két típusra. A felvételi számok is azt mutatják, hogy népszerűek ezek a képzések, már a kísérleti évben is sokan jelentkeztek. Az autonómiába való beleszólás mint kifejezés egyébként is sérti a fülemet, mert a mérőszámok nem azt mutatják, hogy a korábbi típusú „önrendelkezés” lett volna a siker záloga. Van mit behozniuk a magyar egyetemeknek, s a mostani átalakítás szerintem egyedülálló lehetőséget ad erre. A Corvinus esetében is az a cél, hogy ne csak Magyarország legjobb gazdaságtudományi felsőoktatási intézménye legyen, hanem a világ élvonalába is bekerüljön.
A külföldi utazásokról szóló szavai és a Mandinerben korábban megjelent írásai egyaránt arról tanúskodnak, hogy különös jelentőséget tulajdonít Közép-Európának. Sokszor hangoztatja a régiós együttműködés fontosságát, ám úgy tűnik, a háború nehezített Magyarország és a térség országainak kooperációján. Amíg nincs béke, ez így is marad?
Sok múlik azon, hogy adott pillanatban kik vezetnek egy országot. A fő kérdés ugyanis az, hogy hisz-e az adott vezető a közép-európaiságban, akarja-e, hogy az önálló, de limitált érdekérvényesítés helyett inkább közösen lépjenek ezek az államok a tettek mezejére, kihasználva, hogy sok kicsi sokra megy, és együtt erősebbek vagyunk. Közép-Európának elemi érdeke, hogy összefogjon. Ennek a térségnek több a közös pontja, mint az eltérése, különbözősége, de kétségtelen, hogy vannak kérdések, mint például az ukrajnai háború is, amelyekben más a hozzáállás. Összességében azonban azt hiszem, a józan ész előbb vagy utóbb győzedelmeskedik, és újraéled a visegrádi együttműködés. De ehhez az kell, hogy a közös ügyek legyenek előtérben, és hogy olyan emberek kerüljenek hatalomra, akik hisznek ebben a szövetségben. Én tipikusan ilyen ember vagyok, és óriási gondnak tartom, hogy felbukkantak olyan politikai szereplők, akik erősen negatív stílusban beszélnek a V4 formátumról. Ők gyakorlatilag azoknak a véleményét szajkózzák, akiknek szúrta a szemét, hogy Közép-Európában kialakulóban volt egy erős érdekérvényesítő képesség.
Határozott véleménye az is, hogy a politikának ideje lenne kicsit hátrébb húzódnia, az utóbbi időben ugyanis túlságosan rákapott a gazdasági életbe való beleszólásra. Hol kellene visszavonulót fújniuk a politikusoknak, és hagyni a piacot működni?
A politikának van szerepe a gazdaságban, hiszen felelős például a foglalkoztatásért, a megfelelő infrastruktúráért, a vonzó befektetési környezet kialakításáért. Utóbbival kapcsolatban nem lehet okunk panaszra: már említettem, hogy a Nemzetközi Valutaalap adatai szerint 2009 és 2021 között a külföldi működőtőke-beáramlás nettó összege régiós összevetésben Magyarországon volt a legmagasabb, 290 milliárd dollár. Állam és gazdaság kapcsolatában probléma akkor van, ha az állami beavatkozások tartósan eltérítik a piaci viszonyokat. Ideig-óráig lehet ilyen döntéseket hozni, de a politikának önuralmat kell gyakorolnia, és nem tekintheti a létező legjobb eszköznek a piac nagy fokú leszabályozását. A gazdaságnak megvan a maga racionalitása, az állami szabályozásnak leginkább az extremitások letörésére kell korlátozódnia. Az természetes, hogy a kormánynak szemmel kell tartania például a pénzintézetek működését, de ez nem azt jelenti, hogy neki kell megmondania, mekkora legyen a kamat. Az én generációm úgy nőtt fel, hogy mindent szabályozott az állam. Ebből menekültünk ki, ne menjünk oda vissza!
A minap a Corvinuson tartott előadásában egy új kétpólusú, USA–Kína-osztatú világrend kialakulásáról beszélt. Szükségszerű-e, hogy Magyarország mint uniós tag vagy ide, vagy oda, leginkább persze az USA oldalához tartozzon ebben a rendszerben? Vagy létezhet olyan harmadik utas politika, amilyet EmmanuelMacron francia elnök is feszeget, amelyben az EU autonóm szereplővé válhat?
Magyarország részéről mindenképpen ki kell fejezni – és ebben a politikai vezetés szerintem jeleskedik –, hogy Európának szüksége van egy hosszú távú saját vízióra. Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyunk része a globális világnak. De ha nem fogalmazzuk meg a saját identitásunkat, hogy miben vagyunk mások, akkor meg fognak minket enni, és a vesztes oldalon leszünk. A Molnak is tudnia kell, hogy miben más, mint az összes többi regionális vállalat, és hogy merre kíván menni. Ha ez az önazonosítási és önirányítási képesség hiányzik, és a magatartásunk csak mások követésére korlátozódik, akkor előbb-utóbb el fogunk veszni. Ahogy a mondás tartja: aki nem tudja, melyik kikötőbe tart, annak minden szél rossz. Európának is meg kell határoznia, mi az európai érdek, és véget kell vetnie az állandó betagozódási kényszernek, mert az biztosan rossz irány. Magaddal nem lehetsz harcban, definiálnod kell önmagadat, meg kell mondanod, ki vagy, és hová akarsz eljutni. Másképp Európa is periféria lesz.
Hernádi Zsolt Tamás
Tarjánban született 1960-ban, Esztergomban nőtt fel. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát. Banki karrierről váltva 2001 óta a Magyar Olaj- és Gázipari Nyrt. elnök-vezérigazgatója. 2022-ben Magyarország kilencedik legbefolyásosabb személye volt.
Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád