Nos, a helyzet az, hogy ez a magyar válogatott tényleg jó

„»Ez már nem az a magyar csapat, mint tíz-tizenöt éve« – harsogja a – nem kis mértékben – közpénzből kitartott magyar (sport)sajtó a tegnap este 3-0-val hazazavart bolgár válogatott szövetségi kapitányának értékelését. Azt is hozzáteszik (szintén Mladen Krsztajicsot idézve), hogy »a magyar modell követendő példa lehet« a régió más országainak, na ugye, tessék, mi megmondtuk, nyasgem minden nyápic kritikusnak.

Nos, a helyzet az, hogy ez a magyar válogatott tényleg jó.

Továbbmegyek: egyenesen az elmúlt 30-40 év legjobbja, miközben a csapat fejlődése rövidebb távon is kifejezetten szembeötlő. Hosszú idő után végre megint akadnak nemzetközi szinten is versenyképes, elitbajnokságokban szereplő játékosaink, (akik többsége ráadásul épp a legjobban futballistakorban van), és nem mellesleg a kispadon is egy képességes edző ül, aki - szemben az ún. magyar iskola önjelölt géniuszaival – nem csak hadovál a taktikai felkészültségről, az eredményekről és a célokról, hanem helyből hozza azokat a pontokat és győzelmeket, amelyeket »szóba« festő mázolásból prolicencet szerzett elődei nekifutásból sem tudtak megszerezni – soha.

No, de ami fontosabb: tényleg van-e, lehet-e egyáltalán magyar modell? Ami ráadásul példa, követendő sikerrecept – másoknak?

Ha hihetünk az állampárt zsebéből kikukucskáló, fizetett siserehadnak, akkor kész, vége, "itten az ígéretnek földe van": beérett a TAO-program, a fideszes lázálom, a stadionépítések és a Nélküled torokból üvöltése – példakép lettünk, minden fillér jó helyre került, hiába sivalkodtak a lipsik és a kommunisták, ők csakazértis megcsinálták, punktum, ennyike. Ebben a delíriumban nyilván a siker is kizárólag az övék, ahogyan évtizedek óta magyar is csak az lehet, akire ők rámutatnak, akit fölkennek, befogadnak. Nincs ebben semmi új, semmi meghökkentő, csak a szokásos ügymenet ez, semmi más, ha siker van, az az övék, ha kudarc, az a másé, s ha siker van, minden van: magyar modell, példa, útmutatás, beérett gyümölcs, fityisz a világnak, et cetera. Tövig, falig, ütvefúrva és tovább, meghosszabbítani egész Bicskéig. Ha nem tetszik, akkor kétszer.

A helyzet viszont ezúttal bonyolultabb. Magyar modell ugyanis tényleg van. Látszik, mitől és miért jobb ez a magyar válogatott, mind elődei, és ezt nekünk is értenünk kell, akik kívül vagyunk az etnonacionalista, sérelmi buborékpopulizmuson. Kötelességünk ugyanis elmagyarázni, és megmutatni, hogy a magyar válogatott éppen azért és éppen úgy jó, ahogyan mi szeretjük ezt a sportot, és ahogyan mi szemléljük a világot.

Jók vagyunk, mert a legjobbjaink világot látnak, és fogékony korban kerülnek erősen versengő közegbe.

Jók vagyunk, mert nem vagyunk restek tanulni másoktól, mert külföldről hozunk edzőt, videóelemzőt, tudást, technikát, szemléletet – de nem szolgaian másolni, hanem fölhasználni, megérteni, lefordítani, alkalmazni, továbbfejleszteni.

Jól vagyunk, mert a nemzethez tartozást kiterjesztve értelmezzük, és befogadjuk a Németországban, vegyesházasságból született védőt; a Franciaországból elszármazott, de nálunk otthonra talált jobbszélsőt; a fiatalon – ne kerteljünk, elsősorban az útlevél miatt – Magyarországra honosodó szárnyvédőt.

Jók vagyunk, mert a legjobbakat nem röghöz kötjük, hanem – élve a globalizáció és az EU-tagság előnyeivel – élbajnokságok élcsapataiba küldjük - tanulni. Minél előbb, annál nagyobb rá az esély, hogy kiváló futballisták lesznek, akik egyfelől utat és példát mutatnak a mögöttük következőknek, másrészt a válogatottba hazatérve fantasztikus teljesítménnyel kápráztatják el a szurkolókat.

Jók vagyunk, mert a válogatott mindent megtestesít, amit a TAO-pénzbe fullasztott hazai közpénzmocsár nem: jók vagyunk, mert a válogatott körül mások a reflexek, érték a verseny, fontos a tudás, a kulturális sokszínűség. Jók vagyunk, mert nem csak duma a munka, a teljesítményelvűség és az elszámoltathatóság. Jók vagyunk, mert a tekintély alapja az eredmény, nem a kifogás. Jók vagyunk, mert a csapat nem a közeg leképeződése, hanem különálló sziget. Kivétel, és nem a szabály.

Ha van tehát modell, az ez: lehet sokat költeni, és lehet okosan versenyezni. Lehet helikopterből közpénzesőt önteni a hazai bajnokságra, tucatlégiósok és középszerű akadémisták kabarétréfába illő performanszait finanszírozandó; és lehet gyorsan külföldre küldeni a legjobbakat, versenyeztetni, integrálni őket a kontinens elitképzési szisztémájába, majd hatékony kiválasztással hazahozni őket a válogatottba. Kicsit több képességgel és kicsit jobb hazai szakembergárdával ebből még pénzt, profitot is lehetne realizálni, de ne legyünk telhetetlenek, inkább örüljünk annak, hogy van egy jó válogatottunk, ami ellentéte a hosztilis, kártékony és önsorsontó hazai futballközegnek, és ami – éppen ezért – mindannyiunké.

S ne csak örüljünk, de legyünk büszkék is. A világ mégis csak olyan, amilyennek mi, liberálisok ismerjük – és ennek legszebb, legpontosabb példája most a magyar futballválogatott.”

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás