Ha sok fáklya lobog egymás mellett, eloszlik a sötét

„Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!”

Ki ne ismerné lánglelkű költőnk sorait a Nemzeti dalból, amely március 15-höz közeledve Magyarország szinte minden településén felcsendül, és mégsem válik soha elcsépeltté? Valamely sora vagy strófája párhuzamba állítható napjaink történéseivel. Nincs ez másképp most sem.

Míg mi szerte az országban békésen és büszkén emlékezünk meg kokárdával a szívünk fölött a márciusi ifjakról, Petőfiről, Vasvári Pálról vagy Jókai Mórról, valamint az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeiről, addig tőlünk alig pár órányi autóútra több mint egy éve ropognak a fegyverek.

Amit most pillanatnyilag nem tudunk megmondani, hogy az oly sokszor óhajtott szabadság mikor jön el számukra.

Hetekbe, hónapokba, de az sem kizárt, hogy évekbe telhet mire a harcban álló felek eljutnak odáig, hogy asztalhoz üljenek, és tárgyalni  kezdjenek egy fegyverszünetről, majd egyszer csak a békéről. Majd csak ezután jöhet az újjáépítés.

Idehaza pedig eközben az kérdés, hogy a naponta változó háborús helyzetben miként tekintsünk a jövőbe nyugodt szívvel és bizalommal. Hogyan kerekedjünk felül a szorongásainkon, a félelmeinken, amelyek sokszor a legváratlanabb helyzetben törnek ránk. Erre egy másik jubileumi költeményünk, az ugyancsak 200 éve letisztázott Himnusz adhat választ:

„Szánd meg Isten a magyart,
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart,
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!”

Bíznunk kell abban, hogy a felsőbb hatalom most is, mint sokszor már a történelemben védőkart nyújt felénk. Ez a védelem pedig eredhet a hitünkből, a nemzeti értékeinkből vagy a békepárti álláspontból.

Ugyanakkor a mostani helyzetben amellett, hogy minden segítséget és támogatást megadunk a hozzánk menekülőknek, ismét el kell gondolkoznunk azon, hogy mit jelent nekünk a szabadság. Az a szabadság, amiért oly sokszor harcolnunk kellett a „zivataros századokban” – ahogy Kölcsey Ferenc fogalmazott nemzeti imádságunk alcímében.

Az elmúlt mintegy ezer év alatt dúlt ezen a földön tatár, török, labanc, a múlt században pedig a fehér terrort vörös terror váltotta, majd 1991 nyaráig kellett arra várni, hogy az utolsó szovjet katona is elhagyja Magyarországot több mint 40 év elnyomás után.

„Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!”

Juthat ez is eszünkbe a rabság kapcsán. Azonban szerencsére most nem kell fizikálisan is kardot ragadnunk ahhoz, hogy megvédjük a kivívott szabadságunk. A szabadságunk megőrzése most a tollban, a papírban és a stratégiai nyugalomban van. Amellett, hogy bízunk a döntéshozók előrelátásában és tudásában, érdemes visszanéznünk a reformkori nagyjaink munkájára, akik bár több mint tíz évvel a kor pandémiája, a kolerajárvány után láttak hozzá nemzetépítő munkájukhoz, mégis

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója fogalmazott úgy az új Petőfi-kiállítás megnyitóján, hogy a reformkor „merjünk magyarok lenni” világteremtő és -alakító hevülete olyannyira jól sikerült, hogy a vérgőzös 20. században két világháború, országdarabolás és két totalitárius diktatúra alatt és ellenére is megtartotta a nemzetet és a magyar kultúrát. S számunkra most a feladat adott, ezt a hevületet, ezt az eszmeiséget kell továbbb vinnünk, ellenszélben is.

Mert be kell látnunk, hogy Demeternek abban is igaza volt  a megnyitón, hogy amikor bizonyos mozgalmak foggal-körömmel azért harcolnak, hogy olyan bástyákat döntsenek le, mint a nemzet, a család vagy maga Isten, akkor be kell látnunk, hogy „nem természetes sem az anyanyelvi kultúra, sem a nemzeti önazonosság. Veszélybe kerülhet. Elveszíthetjük”. S mi még örülhetünk időzőjelesen annak, hogy az eltörlés kultúrája ellen kell csak harcot vívnunk,

S óhatatlanul itt kér még magának teret a költő hitvallásának is felfogható hatsorosa, a Szabadság, szerelem, amelynek sorait érdemes nagyító alá venni:

„Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.”

A legszerencsésebb, ha szabadon szerethetünk. A párunkat, a családunkat, a gyermekeinket, a hivatásunkat és egy percig se szégyelljük – hangos kisebbség ide vagy oda – a hazánkat.

A fenti gondolatok tükrében, kérem, mindenki gondolkozzon el, hogy számára mit jelent Petőfi Sándornak, a reformkornak és a márciusi ifjaknak a szellemisége. Miként tudja ezt az örökséget a mindennapjaiba beépíteni. Miként tud maga is egy kis Petőfivé, egy kis fáklyává válni. S tudjuk, ha sok fáklya lobog egymás mellett, akkor eloszlik a sötét!

Nyitókép: MTI / Varga György