Mint Hodász írta, el kezdtek vitázni, benne pedig „egy ponton bennem elszakadt valami”.
„Egyik pillanatról a másikra, magamat is meglepve, elkezdtem artikulátlanul üvölteni, felpattantam az asztaltól, és földhöz vágtam az első dolgot, ami a kezembe akadt. Láttam a rettenetet a másik szemében, hogy most nekimegyek és megütöm, de én csak visszazuhantam a helyemre, és percekig megállíthatatlanul zokogtam” – idézte fel a történteket Hodász, majd magyarázatként hozzáfűzte, „ahhoz, hogy megértsük a megrugdosott ajtót, a felborított asztalt, a földhöz vágott üveget, tudnunk kell valamit: a szexuális visszaélés áldozatai nagyon erős, majdnem kezelhetetlen mértékű haragot élnek át, amit viszont a körülmények miatt elfojtanak magukban.
Itt megjegyezte hogy „a harag az élet normális eseteiben utat talál magának” (...) De „abúzus közben azonban az áldozat nagyon gyakran lefagy, tehetetlenséget él meg, képtelen védekezni, képtelen kifejezni, hogy számára ez a helyzet nem oké, és így a benne lévő harag nagyrészt benne is marad”. Hozzátette: „újraéltem azt a múltbeli pillanatot, és annak a gyermeknek a haragja kiszakadt belőlem.”
Végül azt is megjegyezte,
„nem akarom passzivitással vádolni a katolikus egyházat, hiszen tényleg rengeteget tettünk az elmúlt években.