Ha valamikor, akkor most éledhet újjá a magyar hadiipar

Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész

A 2. világháború utáni német újjászületést lehetővé tévő „gazdasági csoda” során a Marshall-segély jelentős része a Mittelstandnak nevezett, családi tulajdonban lévő német kis- és középvállalatokhoz folyt be. Ennek köszönhetően ezek a kisebb cégek újra tudták indítani tevékenységüket, sőt sokan ennek a támogatásnak köszönhetően (Existenzgründung) kezdhettek bele saját vállalkozásukba.

Ugye Magyarországon egészen mást hoztak az 1945 utáni évek – de a rendszerváltás után sem történtek csodák. A valamikor 100 ezer körüli munkavállalót foglalkoztató magyar hadiipart az elmúlt 30 évben szinte hasonló méretű pusztítás érte, mint Németországot a legutolsó világéges során.

A jelenség legfőbb okaiként Tomka Barnabás hadiipari tanácsadó szerint az alábbiakat nevezhetjük: „Magyarország a KGST-ben, vagy a Varsói Szerződésben sem volt kiemelt hadiipari centrum, például Lengyelországhoz vagy Csehországhoz képest elenyésző volt a hazai hadiipar aránya.

a Magyar Honvédség képességeinek leépülésével párhuzamosan.”

A hadiipar hagyományosan a legmagasabb hozzáadott értéket képviselő ágazatok között van: nem véletlen, hogy a legtöbb gazdasági elemzés a „defense and aerospace” fogalmat használja, azaz a légi és űriparral egy kategóriába sorolja. Fontos azonban megkülönböztetni a beszállítót és a hadiipari beszállítót. Tomka szavaival: „A külföldről behozott eszközöket, felszerelést beszállító kereskedőcégek nem járulnak jelentős mértékben hozzá a magyar hadiipar újjászületéséhez. Ami igazán hozzáadott értékkel bír, azok a 100%-os magyar tulajdonban lévő, magyar innovációt megvalósító vállalkozások. Emellett fontos szereppel bírhatnak azon hazai, de egyelőre hadiipari megrendeléssel nem rendelkező vállalkozások is, amelyek már jelenleg is alkalmasak a nemzetközi termelési láncban való szereplésre.”

A magyar hadiipar fejlődése a nemzetközi multik mellett immár a hazai kis- és középvállalkozások számára is lehetőséget jelenthet, hiszen a fejlesztéseket lehetővé tevő forrásbővülés esélyt ad számukra arra, hogy termékeiket a magyar fegyveres erőknél (honvédség, rendőrség stb.) is rendszeresítsék. Ez utóbbi azért kiemelten fontos, egész pontosan nélkülözhetetlen, mert minden egyes haditechnikai eszköz vagy szolgáltatás beszerzésére irányuló tárgyalás úgy kezdődik, hogy hol, melyik fegyveres erőnél van már rendszeresítve. Ilyen típusú eszközök esetén ez a belépő,

márpedig hazánk méretei miatt a sikeres és tartós működésnek ez a legfontosabb feltétele.

„Szerencsére megjelentek a magyar hadiipari startupok, de mind számuk, mind az általuk lefedett területek súlya a haditechnikán belül még jócskán hagy maga után kívánni valót” – tette hozzá a tanácsadó. A magyar hadiipari kkv-k a példaként említett német Mittelstandhoz hasonlóan akkor tudnak sikeresek lenni, ha termékeik eljutnak a világpiacra.

A Marshall-segéllyel talpra állított német kis- és középvállalkozói réteg azért tudott talpon maradni, mert folyamatosan meg tudott újulni, és a hetvenes-nyolcvanas években az egyre nagyobb nemzetközi konkurenciával szemben is fel tudta venni a versenyt. Ráadásul most nyílt egy elég jelentős piaci rés is, ugyanis az ukrajnai háború által elhozott változások jelentős résekre mutattak rá az európai hadiiparban. A legtöbb gyártó már a Covid-járvány kitörése előtt is 5-7 éves határidőkkel vállalt csak szállítást, és a globalizációban megszokott hosszú ellátási láncokat tovább terhelte a pandémia.

azonban ha elkészülnek a gyárak és beindul a termelés, sokkal nehezebb lesz a magyar cégek feladata, és újból csak az alacsony hatékonyságú összeszerelési feladat marad a hazai vállalkozásoknak. Ráadásul az ehhez szükséges NADCAP és AS9100 minősítések megszerzése is mind idő-, mind erőforrásigényes, amelyeket a megrendelések reális esélye nélkül nem fognak megvalósítani.

A referenciák hiányán túl tovább nehezíti a magyar haditechnikai innováció helyzetét, hogy a hagyományos banki előírások, illetve az európai uniós forrásokhoz kapcsolódó szabályozás is kifejezetten tiltja a haditechnikai célú, sőt a kettős (civil-katonai) alkalmazású eszközök létrehozására irányuló projektek finanszírozását. A jelentős kormányzati támogatással Magyarországra csábított multinacionális hadiipari gigacégek mellett

amelyek saját termékekkel tudnak bekapcsolódni a magyar fegyveres erők fejlesztésébe. Ezt a folyamatot egészíthetik ki kapcsolódó területek (például autó és gépgyártás) hazai tulajdonú (!) vállalkozásai, amelyek már most is piaci alapon működőnek.

Kitűnő nemzetközi példa fentiekre a valamikor szuronyokat gyártó Glock esete, amely egy – mondjuk úgy – nem kifejezetten modern hadiipari eszköz beszállítójaként kapott lehetőséget az osztrák fegyveres erők számára egy szolgálati pisztoly megtervezésére és gyártására. A többi, ahogy szokták mondani, már történelem. Az ilyen és ehhez hasonló történetek hiányoznak nagyon a magyar gazdaság rendszerváltoztatás utáni történetéből.

Összefoglalva a fentieket: csak akkor képzelhető el egy hazai hadiipari Mittelstand létrejötte, ha a fenti problémák összességét orvosló, innovációs, jogvédelmi, pénzügyi és a fegyveres erők tényleges igényeit közvetítő ökoszisztéma jön létre. Itt és most van rá lehetőség, hogy a magas hozzáadott értéket képviselő hadiipar hazai tulajdonú lábának fejlesztésével egyrészt elkerüljük a múlt hibáinak megismétlődését, azaz újra az alacsony béreket jelentő, minimális hozott tudással járó összeszerelő üzemek országa legyünk. Másrészt

a közepes bevételi csapdából (middle income trap). Japán, Szingapúr, Finnország kitűnő példával járt elöl, hogyan lehet a csúcstechnológia segítségévek sikeres társadalmi-gazdasági modernizációt végrehajtani. A lehetőség adott.

Nyitófotón: az új Gidrán páncélozott jármű ((Fotó: MTI/Illyés Tibor)