A felszámolóbiztos – Gorbacsov halálára

Nyitókép: Gorbacsov a berlini Brandenburgi-kapunál, a fal leomlásának 25. évfordulóján (BERND VON JUTRCZENKA / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP)

A fél gyerekkoromat a Szilágyi Erzsébet fasor focidühöngőjében és zöld szigetein töltöttem, így jó esélyem volt arra, hogy 1986-ban, amikor

éppen ott labdázzak a Gábor Áron-emlékmű tizenegy éves szemmel hatalmasnak tűnő ágyúgolyótölcsére alatt. Teljesen illogikus és kényelmetlen volt focizni ott, mert a labda gyakran beesett a tölcsérbe, vagy az emlékmű valamelyik oldaláról kipattant valami veszélyesen forgalmas vagy elérhetetlen helyre, de mégis megtettem, ha nem akadt éppen játszótársam, meg volt is valami vonzó benne. Egyébként ma is kicsit különleges az emlékmű, csoda, hogy belefért a szocialista világ vizuális igénytelenségébe és történelmi vakfoltjai mellé. 

Aznap is kigurult a labda az úttestre, amelyen akkor egy csomó rendőr állt, és hát kölyökként is tudtam én, hogy miért: a korabeli, szűkös sajtóviszonyok közepette is óriási médiahájp övezte az akkor még csak egy éve hivatalban lévő szovjet pártfőtitkár budapesti látogatását. Lehet, hogy azért is mentem ki aznap délután focizni, hogy lássam élőben a konvojt. A viccben Lenin visszadobta a labdát a gyerekeknek, holott le is lőhette volna őket (sajnos ezt egyébként – már viccen kívül – milliók esetében, közvetve vagy direktben megtette rendszerével), és én is gyorsan visszakaptam a labdát a rendőröktől, ám alig kezdtem el dekázni vele, azonnal megjelent a végtelen hosszúságúnak tűnő delegáció, benne a Vlagyivosztoktól Kelet-Berlinig tartó térség teljhatalmú urával. 

A Szovjetunió az afganisztáni háború teljes kudarca és a csernobili katasztrófa eszméletlen erejű csapása után infarktust kapott. A gazdasági összeomláshoz a kegyelemdöfés a régi riválistól érkezett: Moszkva nem tudta elhárítani a vietnámi kómából felébredt és új erőre kapott Egyesült Államok évek óta tartó sikeres, hidegháborús ellentámadását, nem bírta a tempót tartani a fegyverkezési versenyben, és sebzett óriásként imbolygott a glóbuszon.

De a magyaroknak erről főleg csak érzéseik lehettek, bár a rendszer azért jócskán repedezett itthon is. Az életszínvonal fél évtizede csökkent vagy stagnált, a gazdaság leeresztett a korábbi évtizedek relatív jólétének utólag exponenciálisan növekvő terhei és elavult szerkezete miatt. Az előző évi pártkongresszuson hiába hirdetett erőltetett növekedést a szintén megroggyant és a demencia felé araszoló Kádár, a valóság sehogy sem akart idomulni a kommunista gerontokrácia stabilitás iránti vágyaihoz („nem romolhat az életszínvonal, mert akkor megint ’56 lesz” – ez volt a rezsim vezérfonala harminc évig.) 

Mihail Gorbacsov megjelenése a hatalomban világméretű hisztériához és a Kennedy-Hruscsov időszak óta nem látott izgalmakhoz vezetett. 

Itt van egy kommunista csúcskáder, akinek a felesége nem úgy néz ki, mintha a saját nagymamája lenne. Ez már önmagában szenzáció volt a haldokló-elfekvővé vált Kreml nyomasztó szokásrendje után. Ráadásul ez a dinamikus pasas mosolyog, aktívan jön-megy, intézkedik, ehhez hasonlót tényleg csak Hruscsovnál láttak a magyarok, de ő tankkal jött, az meg nem hagyott pozitív nyomot, csak halottakat, és egy ránk avasodott, csőd fele kínlódó, idegen karakterű rendszert. 

A Váci utca csillogása – ahová egyébként Gorbacsov is ellátogatott – egy ideig még elfedte a kulisszák mögött rothadó valóságot, de sok már nem volt hátra. Nyugaton Gorbi-maszkban mászkáltak a bulizók, talán csak Michael Jackson és Madonna lehetett népszerűbb nála a világban 1985 és 1989 között. Ez a  Gorbi-láz idővel hozzánk is begyűrűzött. 

Erdős Péter, a kor zeneipari atyaúristenének kedvenc magyar énekesnője dalt énekelt Gorbacsovhoz. Elnézést kérek olvasóimtól, de ebbe tényleg bele kell hallgatniuk:

Nos, ilyen volt a hivatalos késő-komcsi pop!

A fiatalabbak és a zenetörténet kedvéért azért tegyük hozzá, hogy mások meg Erdős Péterhez írtak dalt –  nekem ez egyébként jobban tetszik.

A lényeg viszont mégiscsak az, hogy Gorbacsov igazi mém lett. És ő a píáron túl munkához is látott. Glasznoszty, peresztrojka, – vagyis nyíltság, átalakítás, Sztálin és a többi diktátor bűneinek feltárása következett, világszerte feléledtek a remények. II. József stílusában bevezetett és visszavont reformok, hetven év monoton hazugságözön után szabaduló orosz sajtó, reménytelen küzdelem a mindent eluraló gigakorrupció, nyílttá váló, kontinens-méretű szervezett bűnözés, feléledő tagállami nacionalizmusok, sőt polgárháborús incidensek, új háborúk előszele – 

De Gorbacsov azért nem is volt a földgolyó legjobb politikusa, csak egy józan paraszti ész alapján működő, az átlagnál ravaszabb és élénkebb, vidéki csinovnyik, aki jókor volt jó helyen – vagy éppen rosszkor, rossz helyen: Vlagyimir Putyin az utóbbit, én inkább az előbbit vallom. A politikai tűzoltóként rohangáló Gorbacsov akár hitt abban, hogy a rendszer megreformálható, akár nem, lehetetlen küldetésre vállalkozott: a rendszert már csak 1945 óta nem látott méretű, igazán nagy erőszakkal lehetett volna fenntartani, és akkor is csak ideig-óráig. Néha meg is próbálkozott vele, tehát nem volt ő ártatlan bárány, a történelem ritkán fekete-fehér.

Az utókor gyakran hajlamos elbagatellizálni az alternatív forgatókönyvek szerencsésen kikerült horrorvariációt. Nem gondolom, hogy hálásnak kellene lennünk egyetlen kommunistának is a Földön, hiszen eszméjük – bárhogy csűrik-csavarják szellemi utódaik – 100 milliós hullahegyet termelt ki a világon, de azért 1985 után, amikor térségünkben megindult a csatlósállamok aktív bomlása, egyáltalán nem volt törvényszerű, de akár még valószínűbb sem az, hogy nem az következik be, ami 1953-ban, 1956-ban, 1968-ban vagy 1981-ben, vagyis amikor a nyiladozó szabadságküzdelmeket kíméletlenül eltiporta a szovjet birodalom. Nem volt evidencia, hogy a mi ifjúságunk esetleg nem úgy telik, ahogy elődeinknek a végtelenül áporodott, korlátolt, munkásőr-gyakorló színű és szagú, hazát nem ismerő rezsim vasfüggönye mögött, vagy akár éppen úgy, ahogyan mondjuk a negyven-ötven évvel korábban születetteknek, és akik bizony nem kevesen jutottak akasztófára, ezrek börtönbe, százezrek fiatal életét pedig tönkretette Kádár János beteg rendszere.

Ha Gorbacsov a másik irányba indul – amelyre egyébként a KGB tett is egy kísérletet, szerencsére túl későn, 1991-ben – mindaz beláthatatlan következményekkel járhatott volna Magyarország jövőjére is.

A kelet-európai helytartókat, ezeket a leselejtezés előtt álló, de még harapós, Frankenstein-szerű vén trottyokat, Honeckert, Husákot, Kádárt, Zsivkovot és persze a legrémesebb férget, Ceausescut kiosztotta párszor, ez is érdem abban a korban. Könnyen lehet, hogy nem szívjóságból, hanem realitás-érzékből, de Kelet-Európa elengedése megtörtént, és ezt Gorbacsov tette meg. Az elődeivel nem sok szerencsénk volt. Lenint nem érdekelte a magyarok ügye, meg amúgy is elfoglalta népe irtása, Sztálin letörölt minket a politikai térképről, hideg számításból elvette hazánk nagy részét, húsunkba kalapálta a trianoni szögeket, Hruscsov leverte ’56-ot, Brezsnyev szemében nem is léteztünk, csak ágyútöltelékként és vadászmezőként, 

és akkor jött Gorbacsov, akinek értelmes gondolatai voltak, ami már önmagában is elismerésre méltó egy kommunista politikus esetében, sőt hozzánk, magyarokhoz is volt egy-két jobbító szava.

1986-ban Kádárnak reformokról, lépésváltásról beszélt és ez az agg Csermanek Jánost halálra rémítette, felderengett benne dicstelen véget ért jó barátja, Nyikita Szergejevics Hruscsov emléke, aki szintén nagy reformokkal csapott bele a moszkvai hatalom bűnbarlagjába, aztán 

Nem, Kádár semmit nem akart kevésbé látni, Nagy Imre előtte örökké visszatérő arcképén kívül, mint gyanús, túl gyors reformokat, és zavarta ez a hiperaktív (számára) új Hruscsov, akinek végül nem törte ki a nyakát a történelem, illetve Borisz Jelcin politikailag azért mégiscsak igen, de az már egy másik korszak legeleje. 

Lett volna tehát egy másik jövő is, amelyben a Szovjetunió még nem teszi le a fegyvert. 

Nem tudom, meddig tartott volna, lehet, hogy akár másfél évtizedig, lehet, hogy csak pár évig. Én mindenesetre azért köszönöm, Gorbinak, hogy a kilencvenes években nem Grósz Károlyt néztük a híradóban (bár Horn Gyulát így sem úsztuk meg), KISZ-táborok helyett éveken át bulizhattam magamat szabadnak gondolva, és valami ócska szocialista vállalat helyett új cégeknél meg szerkesztőségekben tanulhattam meg dolgozni, közben falhattam az életet, kinyílt a világ, a világom, és a háromévenkénti utazás helyett lassan enyém lett a tapasztalat, más kultúrák tudása, idegenek megismerése, amelyek révén aztán egyszer rájöttem, hova is tartozom valójában, s ahhoz valójában nem is kell olyan messzire utazni.

Látjuk már, persze, hogy az a két évtized 1990 és 2010 között kegyelmi etap volt, a való világból kizökkent idő, és idén februárban akadt, aki azt gondolta, hogy „én születtem helyre tolni azt”. Igen, már a New York-i ikertornyok közé benézett a Történelem, az előző, 2008-as gazdasági világválság során is elmélázott rajtunk, de aztán a migrációs válsággal, a koronavírus-járvánnyal és az orosz-ukrán háborúval végleg ránk rúgta az ajtót: mi meg csak állunk orrba verten, és vérmérsékletünk szerint csodálkozunk, hogy dehogy ért véget a történelem, tör előre, feltartóztathatatlanul.  

Gorbacsov tündöklése és bukása elrejtette azt a kikerülhetetlen, ma már szemet szúró tényt, hogy

Talán akkor abba is lehetne hagyni. 

Mindez Jelcin idején vált világossá és a régi nómenklatúra ifjú titánjai annak az évtizednek a végén erősödtek vissza annyira, hogy felszámolhassák végleg a gorbacsovi örökséget. Gorbacsov a gonosz birodalmának felszámolóbiztosa volt, míg Putyin Gorbacsové és Jelciné. 

A Szovjetunió felbomlása számunkra megkérdőjelezhetetlenül pozitív esemény volt, és hogy ezt nem mindenki így látja, legkésőbb Putyin 2007-es müncheni beszéde világossá tette, de az a vita, hogy az orosz történelemben milyen szerepet játszott, nem a mi vitánk. Viszont jó, ha tudjuk saját geopolitikai lehetőségeink és Európa helyzetének megértéséhez, hogy sok tízmillió orosz élte meg óriási és parttalan nemzeti megalázásként az ebben az értelemben Gorbacsovval kezdődött és a Jelcinnel végződött korszakot, vagyis Oroszország „hanyatlását”, vagy ahogyan ők érzik: „bekerítését”. Akármit is gondolunk mi erről, ez a tény alapjaiban befolyásolja a világtörténelmet. 

Mi azonban ne csodáljuk vagy utáljuk az orosz politikusokat, inkább mindig nézzük meg életművüket annak teljességében. Ha érteni is akarjuk őket, olvassunk Csehovot, Bulgakovot, hallgassunk Viszockijt, Csajkovszkijt, igyunk orosz teát, ameddig még lehet, és menjünk el Szentpétervárra vagy Szibériába (saját szervezésben!), ha majd egyszer megint lehet.

De ki tudja, hogy lehet-e újra a mi életünkben még.