Demeter Szilárd ezen felül személyes, pszichoszomatikus élmények miatt gyűlöli a színházat. Talán nem szereti a tömeget, vagy, hogy közel kell ülni másokhoz, és összeér a válluk a könyöklőn. Nem tudjuk pontosan mi a zavar tárgya, nem fejtette ki az interjúban. Ettől függetlenül mennyire menő már. Kulturális lényként van olyan szegmens, amit személyes, lelki okokból gyűlöl. Egyéni, pszichés okokból. Ettől ő csak még elitebb, hiszen érzékenységével kilóg még a különlegesek közül is. Hát már nem divat érzékenynek lenni? Demeter Szilárd szerint a mai magyar kultúrában túl magas elvárással nekiindulni bármilyen művészeti ágnak általában csalódást jelent. Nyilván.
Hát nem így látják az Élet és Irodalom meg a Magyar Narancs szerzői és olvasói? Hát de. Szar. Mert magyar. Hazai. Mi más lenne?
Ha lejjebb engedik az igényszintjüket, akkor tudnak csak kellemesen meglepődni. Hát ez az, ennek az értelmiségi elitnek itt Szarmagyarban állandóan lejjebb kell engedni az igényeiket. Ez az őket folyton maró tragédia, a zabszem a farpofák között, az állandó hisztéria forrása. Lelki társ itt mindenki, aki egész életében attól szenved, hogy magas igényeit lejjebb kell adnia, pusztán azért, mert ebbe a rohadásba született. Mondom, persze, mindenkinél, aki csak értelmiségi, máshol húzódnak a szarság határai, de a kultelit közmegegyezése szerint a magyar kultúra szarozása a kultúráról való gondolkodás alapja. Demeter Szilárd pedig becsülettel helytállt.”
Borítókép: MTI/Koszticsák Szilárd