„Zsidók, melegek, rejtőzködjetek!” – üzeni a berlini rendőrfőnök
Különösen akkor kell titkolózniuk Barbara Slowik szerint, ha arab negyedekben járnak.
Tavaly jelent meg Pelle János történész, újságíró könyve Vérvád, hisztéria, népítélet – „Zsidókérdés" Magyarországon 1945-ben és 1946-ban címmel, mely a második világháború utáni antiszemitizmus és pogromok történetét dolgozza fel. A szerzővel arról beszélgettünk, miért korbácsolták fel a kommunisták az antiszemitizmust, hogyan dolgozták fel mindezt a zsidó származású kommunista vezetők, és hogy miért nézett keresztül a témán még a rendszerváltás után is a balliberális értelmiség.
Ön nem először foglalkozik ezzel a kérdéssel, pedig a kutatása kevés méltatást kapott a balliberális oldalon. Miért nyúlt egy ilyen ellentmondásos témához?
1990-ben fordultam a zsidó történelem felé, addig a francia felvilágosodással, illetve irodalomtudománnyal foglalkoztam. Mikor kitört a demokrácia, nem volt többé cenzúra, nekiláttam feldolgozni az első, 1946. július 30-i miskolci lincselés történetét – akkor a másodikról még nem is volt szó. Három évig jártam az országot, mert az emberek szétszóródtak. Megkerestem az egykori kommunistákat, akik akkor fiatal emberek voltak, és emlékeztek az eseményekre. Egyúttal utánamentem az 1946 májusi kunmadarasi, az 1948-as szegvári és az 1956-os hajdúnánási ügyeknek is, még a nyomozó rendőröket is megtaláltam és szóra bírtam. Nyilvánvaló, hogy a miskolci históriát nem lehetett volna oral history nélkül rekonstruálni. Közben semmiféle állásom nem volt, újságokba írtam, szabadúszóként. De legalább szabadon dolgozhattam. Ha egy tudományos intézetben akartam volna kutatni a témát, valószínűleg nem engedik meg, hiszen megkérdőjelezte a baloldal önképét, melynek ma is központi eleme az antifasizmus.
Szerencsére a filmesek nyitottabbak voltak. 1995-ben készült el a Hunnia filmstúdióban a Midőn a vér címmel című dokumentumfilm a második világháború utáni hazai vérvádakról, 1996-ban pedig Kavics a sírra… címmel az MTV forgatott Miskolcon filmet a kutatásaim alapján. 1995-ban egy kis kiadónál jelent meg Az utolsó vérvádak című könyvem, de a balliberális értelmiség tudomást sem vett róla.
Könyvében a pszichohistória eszközével él, melyet ma meghaladottnak tart a tudomány. Miért nyúl egy ilyen, már-már „reakciós” megközelítéshez?
Szociálpszichológiai szempontból elemzem a feltárt tényeket, főként a nem-zsidó tömegek magatartását igyekszem rekonstruálni a holokauszt idején. A holokauszt zsidó szempontból való ábrázolásával „tele van a padlás”, a hazai közvélemény is elfásult már az áldozatok visszaemlékezéseitől. Tudjuk, hogy a zsidók ritkán érezték meg a rájuk leselkedő veszélyt. Budapesten, 1944 novemberében, már a nyilas államcsíny után, a „védett” munkaszolgálatosok önként jelentkeztek az alakulataiknál. Ezután deportálták őket a Józsefvárosi pályaudvarról, és így kerültek a nyugati határszélre. Még egy olyan művelt ember, mint Szerb Antal sem értette meg, mi történik körülötte. Ugyanígy reagáltak a többiek is. Azok a holokauszt-kutatók, akik csak a túlélők emlékezéseit dolgozzák fel, az ő szempontjukból látják az eseményeket. Én a szociálpszichológiát arra használtam, hogy feltérképezzem a nem-zsidó társadalom reakcióit, hozzáállását a „zsidókérdéshez”. Raul Hilberg korábban elkövetőkre, szemlélőkre és áldozatokra osztotta a holokauszt részvevőit. Engem elsősorban szemlélők érdekelnek, már csak azért is, mert az elkövetők elvétve vezettek csak naplót, vagy emlékeztek később a tetteikre.
Említi, az elkövetőktől nem maradtak emlékezések. A népbíróságon azért mégis sok rendőr, csendőr reflektált az eseményekre. Nem bízik ezekben a forrásokban?
A népbíróság intézménye a magyar kommunista párt politikai irányítása alatt állt, és a bírákat kevéssé érdekelte, mi motiválta az előttük álló vádlottakat. A Népbíróságok Országot Tanácsa ugyan felelősségre vonta és elítélte a háborús és népellenes bűnösöket, de eljárásai gyakran felületesek voltak. Nem véletlen, hogy a persorozatot Bárdossy László tárgyalásával kezdték, pedig neki alig volt szerepe a holokausztban. A kommunista sajtó ráadásul állandóan sürgette a főbűnösök kivégzését, illetve a súlyos ítéleteket. Ez nemcsak a tömeggyilkosok esetében volt látható, de más perekben is. A legtanulságosabb talán Imrédy Béla tárgyalása volt. Ő a népbíróságon tett vallomásában arról beszélt, hogy az antiszemitizmus benne volt az emberekben, ezt manipulálták, „vezették” a politikusok. A társadalomban valóban volt gyökere az antiszemitizmusnak. Ez a hagyományos vérvádakból eredt, és az archaikus zsidógyűlölet idővel, a 19. század végétől gazdasági, politikai antiszemitizmussá alakult át. Amit a Monarchia idején Tisza Kálmán miniszterelnök és fia, Tisza István még nem engedett elharapózni.
Miért koncentrált a második világháború vége utáni időszakra?
A holokauszttal foglalkozó legtöbb könyv a deportálások és nyilas terror időszakával foglalkozik. Ami 1944. március 19-e, a német megszállás előtt történt, illetve a háború vége után következett, azt csak vázlatosan tárgyalják. Elhatároztam, hogy az előzményeket és a következményeket vizsgálom, és összefüggésbe hozom az 1944-es rémtörténettel. Különösen a poszt-holokauszt időszak érdekelt. Abból, ahogy a politika, főleg a kommunisták és politikai rendőrségük ki tudták használni a tömegek előítéleteit, figyelemre méltó következtetésekre lehet jutni.
A kommunista vezetésben zsidó származású emberek is voltak. Ők hogyan dolgozták fel az ellentmondást, hogy a pártjuk antiszemita kampányt folytat?
A zsidók nem vették észre, mi folyik körülöttük, illetve miben vesznek részt, és a közvetlen életveszélytől megszabadulva elhallgattatták a kétségeiket. Jó részük már a huszadik század elejétől kezdve a baloldallal szimpatizált. Főként a szegény zsidók éreztek szolidaritást a szegények iránt. Sorstársaikat látták a nyomorúságosan élő munkásokban, parasztokban. Az én szegénységben, félárván felnőtt apám is szavalta nekem gyerekkoromban Ady Endrétől az Álmodik a nyomort és a Proletár fiú versét. A szolidaritás érzése vitte be a zsidókat a szociáldemokrata, majd a kommunista pártba. A szimpátia azonban nem volt kölcsönös, ugyanis a munkásoknak és a parasztoknak kisebb bajuk is nagyobb volt a zsidóknál, és sokakra hatott az antiszemita propaganda. Ez egy egyoldalú, reménytelen vonzalom volt. Ugyanakkor az 1945-ben Moszkvából hazatért kommunista vezetők, Rákosi Mátyással az élen, önmagukat nem tartották zsidónak, és el sem tudták képzelni, hogy a tömegek a származásuk alapján ítélik meg őket. Rákosi a szegedi Csillag-börtönben élte át az 1939 május végi választásokat. Politikai fogolyként olvasta az újságokat, és tapasztalta meg az antiszemita politikai jelszavak vonzerejét. Az MKP vezetői, akik a holokausztról tudomást sem vettek, 1945 után a saját politikai céljaikra hasznosították az antiszemitizmust. Különösen a kelet-magyarországi szegényparasztokat és a „kisnyilasokat” akarták megnyerni vele. Egyúttal el akarták terelni a figyelmet az inflációról és a háború utáni nyomorról is.
Mire volt ez jó a kommunistáknak?
A kommunisták az 1945 novemberi nemzetgyűlési választásokon többséget akartak szerezni, de a tervük nem vált be. Pedig a politikai rendőrség a választások napján Kaposváron még antiszemita antiszemita röplapokat is osztogatott politikai ellenfelei lejáratására. De ez csak a kezdet volt. Mivel Rákosi szerint a választás győztese a Független Kisgazdapárttal azonosított reakció volt, az MKP 1946 márciusában meghirdette, hogy „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!” és erőszakos tüntetéseket szervezett. Közben a plakátjaik a legnagyobb infláció közepette azt követelték: „Lakat alá a feketézőkkel!” Azzal, hogy a zsidókat spekulánsnak tekintették, bizonyos értelemben már a későbbi államosításokat készítették elő. Nemcsak a spekulánsoknak és a feketézőknek üzentek hadat, de már a piacgazdaságnak is. Az út végén a teljes államosítás volt, de ezt akkor még csak kevesen sejtették.
A gyakorlatban mit csináltak a kommunisták, amit ön antiszemitizmusként értékel?
A vérvádhisztéria tombolása idején tört ki 1946. május 21-én az elhíresült kunmadarasi pogrom. Ez is egy erősen provokáció-gyanús történet volt. A kommunisták rögtön a háború után Szolnok megyében is megkíséreltek leszámolni a helyi elittel. De a parasztok szolidárisak voltak az első fokon elítélt református tanítójukkal, aki hazahozta a fiaikat a frontról. Ebben a helyzetben a kommunistákat, és az általuk befolyásolt népbíróságot azonosították a zsidókkal. A piacon kitört pogrom során három zsidót vertek agyon, és a tettesek Szolnokon tartott bírósági tárgyalásán a kisgazdapárt helyi vezetőit halálra ítélték. A politikai rendőrség továbbá május 29-én Makón felgyújtott egy kisebb zsinagógát is, hogy a kunmadarasi ügy nyomozását „segítse”.
Erről még úgy-ahogy írt a korabeli sajtó. Viszont évtizedekig teljes sötétség fedte a lincselésekbe torkolló nagy munkástüntetéseket, melyek a forint bevezetése előtt, az infláció csúcsán, 1946. július 30-án és augusztus elsején történtek Miskolcon. Itt
Ennek során a bányászok és a vasmunkások, akik ’44 előtt erősen szélsőjobboldaliak voltak, spekulációval vádolt „zsidó tőkéseket” vertek agyon. Két nap múlva pedig már Péter Gábor szervezésében tartottak újabb óriási tüntetést és lincselést Miskolcon. Ekkor egy zsidó származású kommunista rendőrtisztet öltek meg, és utána még manipulált tárgyalást sem rendeztek. A történteket nyomban „tabusították”, annyira súlyos volt az ügy az MKP számára. A zsidóellenes kampányt végül Moszkvából állították le. Még a Kremlben is felfogták, hogy azonnal le kell állítani a magyar kommunisták kísérletezését antiszemitizmussal.
Fotók: Ficsor Márton