Tanár, pap, cserkészparancsnok, apa és férj – 103 éves korában elhunyt Kovács Béla Kolos

Az elemi iskolát Tokaj-Hegyalja vidékén, egy Tolcsva nevű községben végezte el. Édesapja kádár, míg édesanyja háztartásbeli volt. Kovács Bélának három testvére volt, akik közül ő volt a legidősebb. Bár tanítója a faluban a kor mércéje szerint is rendkívül szigorú volt mégis mindig meleg szívvel emlékezett vissza rá: „Egyszerű falusi tanító volt, aki még édesapámat is tanította. A mai szemléletnek teljesen ellentmondóan nevelt minket, ahogy tudott. A módszerei között volt a körmös, a pajeszhúzás, a kitérdeltetés, sőt, ha nem csináltuk meg jól a feladatainkat, akkor azt mondta,

Megmaradt az, hogy amíg tudtam járni, még ez előtt három évvel, százéves koromban is, a tolcsvai temetőbe mindig vittem a sírjára mécsest és virágot.”

Gödöllőn a Premontrei Szent Norbert Reálgimnáziumban

Az elemi iskola elvégzése után Kovács Béla Kolos anyai nagybátyja, Stuhlmann Patrik a Premontrei Szent Norbert Reálgimnázium igazgatója révén került a gödöllői premontrei gimnáziumba. Az iskola a trianoni békét követően alakult meg Gödöllőn Takács Menyhért jászóvári prépost-prelátus vezetésével. Takács Menyhért célja az volt, hogy a premontrei szerzetestanárokat átköltöztesse a megcsonkított Magyarországra az elcsatolt területekről, hogy ott folytatódhasson az oktatás, amelyet akkor már száz éve végzett a rend. A premontreieken Klebelsberg Kuno segített azáltal, hogy átadta Gödöllőn a Fácánost és hozzá jelentős birtokokat, így 1923-ban megtörtént az iskola alapkőletétele, és a következő, első tanévtől kezdve már Kovács Béla is a gimnázium tanulója volt.

 „A gödöllői Fácános erdő közepében, 224 méter magasságban a tenger színe felett, távol a nagyváros miazmás légkörétől, egészséges virágillatos levegőben emelkedi az új premontrei intézet. Várja, sőt már befogadta a magyar ifjúság csapatait, hogy tudásban, erkölcsben Isten és hazaszeretetben oktassa, nevelje a nemzet reményét” – így írt Stuhlmann Patrik az épület átvételekor.

A premontreiek esetében valóban mintha a gondviselés egyengette volna a rend sorsát, ugyanis korábban a közelben álltak a hatvani, zsámbéki, margitszigeti, csúthi, ócsai premontrei prépostságok, és a 20. századdal elkezdve a régi gyűrű közepén született újjá a premontrei rend, hogy itt munkálkodjanak tovább az ősi monostoraikból kiüldözöttek.  Kovács Béla így emlékszik vissza gimnáziumban töltött évekre: „Tízéves gyerekként a falusi iskolából elkerültem Gödöllőre,

az első karácsonyi szünet előtt azt mondta nekem az osztályfőnök, aki latin-magyar szakos premontrei tanár volt, hogy »Fiacskám, ha hazamész, csókolj kezet a tanítódnak«!”  A premontreieknél a klasszikus műveltség mellet elsajátította azt is, hogy mindig becsületes, igaz ember tudjon maradni, így valóban igazzá vált az iskola Stuhlmann Patrik által megfogalmazott célja: „minden növendékünkből őszintén vallásos, acélos jellemű, művelt munkás kötelességét teljesítő, testileg-lelkileg ép s egészséges, modern magyar ifjút akarunk nevelni, aki akarja és tudja elvégezni a reá váró nagy feladatot”.

Diákból szerzetestanár

A premontrei rend generális felajánlotta neki, ha a francia szakot választja, szívesen kiküldi francia nyelvterületre. Ezt az ajánlatot a fiatal diák örömmel fogadta, így egy évet töltött a svájci Saint-Maurice-ban. Kovács Bélát miután elvégezte teológiai és egyetemi tanulmányait 1941-ben, Rozsnyón pappá szentelték, és elkezdett tanítani a rend gödöllői iskolájában.

ahol 1938-tól francia tagozat működött. 1944 áprilisától tábori lelkészként szolgált Kárpátalján és a Felvidéken. 1945 húsvétján szovjet hadifogságba esett, csak 1947-ben térhetett vissza Gödöllőre. Rendfőnöke örömmel fogadta, és kinevezte az időközben létrejött rendi francia általános iskola igazgatójává. A kommunista hatalom 1948-ban a rendek és a legtöbb egyházi iskola feloszlatásával együtt bezáratta ezt a gimnáziumot is. Egész életében fontosak maradtak számára a premontreiek és az a város, ahol az ifjúkorát töltötte, Gödöllő: „A képzettségemet és mindent Gödöllőnek köszönhetem. Úgy érzem nem hoztam szégyent a rendre.”

Erre a drámai eseményre Kovács Béla Kolozs így emlékszik vissza: „…ott álltunk kiakolbólítva abból a feladatkörből, ami engem a gimnáziumhoz és az internátushoz kötött évtizedeken át, hiszen 1926-ban kerültem az iskolába és 1948-at írtunk az államosításkor. Emlékszem, hogy ekkor Tolcsván voltam otthon kis vakáción és a breviáriumot imádkoztam. Édesanyám jött oda hozzám és megsimogatta a fejemet, tudta, hogy nagyon nehéz időszak ez számomra.”

Egy nagy múltú cserkészcsapat élén

Kovács Béla Kolozs fáradhatatlan cserkészparancsnok is volt a 44. számú Rákóczi cserkészcsapatban. A cserkészet mély gyökereiről már az 1924-25. tanévi értesítője is tanúbizonyságot ad: „nem lehet ma az iskolát elképzelni cserkészet nélkül”. A csapat neve 44. Rákóczi csapat lett, ami egyfajta folytonosságot is biztosított az elszakadt felvidéki kassai premontrei rend által fenntartott gimnázium és a gödöllői között, ugyanis ez a csapat lett az utóda az 1916-ban ugyancsak Buczkó Emil által alapított kassai csapatnak.

A gimnázium országos szinten elismert volt cserkészeiről, ami leginkább az intézmény szellemiségének volt köszönhető, amit Buczkó Emil volt premontrei csapatparancsnok, így fogalmazott meg: „Világossá lett, hogy egy országnak nemcsak gyárakra, gépekre, vasútra, telefonra és rádióra van szüksége, hanem sokkal inkább becsületre, tisztességre, igazságosságra és erkölcsre. De az is világos lett, hogy mindezt jelszóval, a lelkesedés pillanatnyi felszításával a tömegek megfelelő erkölcsi élete nélkül nem lehet elérni.”

Buczkó Kovács Bélával egyetemben ezt a fajta nevelést és a magyar nemzeti öntudatra való ébredést az ifjúság lelkiismeretes tanításában vélte megvalósíthatónak többek között a cserkészet segítségével.

Kovács Béla a legnehezebb időben került a csapat élére, de tudta, hogy a Horthy-korszakban – egy a nemzetet alapjaiban megrengető trauma, a trianoni békediktátum után – a cserkészet volt az, ami egyaránt összefogta a gyermekeket és felnőtteket, a szegényeket és gazdagokat, az összes felekezetet, munkásokat és egyetemi tanárokat. Célja volt, hogy

A cserkészet legnagyobb sikere abban rejlett, hogy a szabályokat és a fegyelmezett életmódot a gyerekek önként vállalták el, ami rendkívüli motivációt biztosított.

Cserkészek voltak Indiában és az Egyesült Államokban is, de egyes alapelveket mindenhol el kellett fogadniuk, amelyek a kezdetektől fogva napjainkig ugyanazok. Az első az Istenben való hit volt, amit a hazaszeretet követett. A vallásosság és a hazafiság rendkívül fontos eleme volt a cserkészetnek, bármely nemzethez vagy felekezethez, valláshoz is tartoztak a tagok.

Az alapelvek között szerepelt minden ember megbecsülése, a tisztesség és az alázatosság, azaz mindenféle hivalkodás nélküli becsületes élet. Láthatójuk, hogy a cserkészetben a vezetőknek rendkívüli szerepe van a nevelés terén, ugyanis a cserkészet nem tömegnevelés, hanem – ahogy saját magukról is sokszor mondják – „egyenesítő” nevelés, ahol a gyerekek a vezető személyes példájából tanulnak. A cserkészet ifjúsági nevelése minden mozzanatában az életre nevelt, így a cserkészotthon az állandóságot volt hivatott szolgálni, míg a tábor az újabb „honfoglalás-államszervezés” az otthonteremtés és társadalmi körülmények alakításának, az életvezetés elsajátításának gyakorló terepe.  A cserkészet a jövő mentsvárává vált, és Kovács Béla is ennek szellemében végezte fáradhatatlanul munkáját.

A kommunista elnyomatás alatt

Miután a szerzetestanári hivatását nem folytathatta, Vidákovich Aladár premontrei vikárius javaslatára a Váci Egyházmegyében vállalt hitoktatói és lelkipásztori munkát először Csongrádon, 1953-tól pedig Kiskundorozsmán. Mivel nagyon vágyott arra, hogy taníthasson, egyházi felmentést kért a papi szolgálat alól. Kinevezték általános iskolai tanárnak.

Kovács Béla mivel hivatását többé nem folytathatta hamarosan megnősült, azonban ez korántsem volt szerzetesként olyan könnyen abszolválható. A csongrádi kápláni évek alatt megismerkedett egy szintén Tolcsva környékéről származó idős házaspárral, akikkel együtt élt fiatalon megözvegyült, akkor huszonhét éves tanítónő lányuk, két kislányával együtt. Az asszony franciatanári szakra készült, és Kovács Béla kitűnő nyelvtudásával akart segíteni a fiatal hölgyön. Saját visszaemlékezése alapján

Pár évvel később egyházjogilag is rendeződött a házasságuk, amit a Vatikán engedélyével Ijjas József kalocsai érsek áldott meg.

Kovács Béla Kolozs 1962-tól a szegedi Radnóti Miklós, majd a Ságvári Endre Gimnáziumban tanított francia nyelvet. Számos franciaországi csereüdültetést és kulturális kapcsolatot szervezett. Az itteni évekre így emlékezett vissza: „Egyszer Valkusz Pál, a Ságvári igazgatója megkérdezte, hogyan egyeztetem össze a lelkiismeretemmel, hogy egy kommunista iskolában tanítok. Na, mondom, ide hallgass, Palikám, itt nem kommunista iskola van, hanem magyar iskola.” 

Kovács Béla tanítványai az OKTV rendszeres és rendkívül eredményes résztvevői voltak, rendre szerepeltek első tíz hely valamelyikén (nem ritkán első helyén: így 1979, 1980, 1981-ben) sőt, volt olyan különleges esztendő (1980), amikor négy Kovács Béla tanítvány is került az első tízbe.

Százéves születésnapján úgy fogalmazott: „Nagyon szerettem a pályámat, mind a kettőt, a papit is, a tanárit is. Tudom azt, hogy gyarlóságból nem úgy sikerült minden, ahogy azt szerettem volna, tudom azt, hogy pályám során voltak tanítványaim között is olyanok, akiket megsértettem, vagy megbántottam türelmetlenségből. Esténként, amikor áttekintem elmúlt napomat,

és azt kérem tőletek is, idősebbektől és fiatalabbaktól, hogy egy-egy fohásszal emlékezzetek meg ti is rólam.”

Számunkra, akik ismertük és hallhattuk Kovács Béla szavait, hatalmas tanulságot jelentett minden mondata, hiszen egy évszázad tapasztalata szólt belőle. Egész életében a magyar ifjúságért dolgozott, hiszen ez a másokért végzett önzetlen munka tette boldoggá. Olyan korokat élt át, és olyan eszmékkel, tévképzetekkel és emberekkel kellett megküzdjön, amelyeket a jelenkor fiataljai már csak a történelemkönyvekből ismernek.

Ennek ellenére azonban mégsem vált búskomorrá és gondterheltté utolsó éveiben sem, és ugyanolyan közvetlenül, szellemesen szólt volt kollégáihoz, tanítványaihoz, mint egykor a Premontrei Szent Norbert Gimnáziumban fiatal szerzetestanárként. Kovács Bélával egy olyan ember távozott el közülünk, aki egyszerre tudott szakmája nagyjai közé emelkedni és egész életében becsületes, keresztény, önzetlen ember maradni.