A színház mindenkié! – Szolnoki Tibor Jászai Mari-díjas színész a Mandinernek

Népszínházi út, népszínházi forma – így jellemezte azt, hogyan képzeli el a Szigligeti Színház jövőjét. Nem túl konzervatív ez? Mit jelent ez pontosan napjainkban, amikor erősen elmozdultunk az alternatív színházcsinálás felé?

A vidéki színházak többnyire bérletből élnek, így Szolnok is. Minden város azért küzd, hogy minél több bérletet tudjon eladni. Emiatt pedig sokszínűnek kell lenni. Egyedül Budapest az, amely lehetőséget nyújt arra, hogy egy színház az általa kiválasztott arculatot egyedüliként képviselje, és a néző majd kiválasztja azt a társulatot, intézményt vagy rendezőt, amelyik érdekli. Egy vidéki színháznak kötelező népszínházként működnie, hiszen nem hagyhatjuk cserben a városlakók egyetlen csoportját sem. Ez nem konzervativizmus, hanem a művek és a műfajok tisztelete.

A pályázatomban leírtam, hogy színházat szeretnék csinálni fiatalnak, nyugdíjasnak, egyetemistának, munkásnak, értelmiséginek. A színház mindenkié! A bérletes módszer az egyedüli, ami lehetőséget ad erre a sokszínűségre. Ezen kívül Szolnoknak van egy Szín-Mű-Hely nevű nagyszerű játszóhelye, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy a fiatal, alternatívabb igényeket kielégítse.

Miért mozdultunk el az alternatív, kísérletező színházak felé?

Azt hiszem, hogy ez csupán egy réteg számára fontos. Én ezt a réteget nagyon tisztelem egyébként, nagyon értékes alkotások születnek meg általuk. Azonban a többség megmaradt a konzervatív színházélmény mellett. Én magam is a klasszikus műveket pártolom,

Katarzis nélkül nincsen színházi élmény. A színház egy olyan ünnep, amire a néző készül, és a színészkollégák áldozatos munkája és szolgálata sem arra való, hogy én azzal kísérletezzek. Találjanak az alternatív kísérletezésre egy kisebb formát, és biztos vagyok benne, hogy lesz, aki szeretni fogja.

Hogy történik a repertoár összeállítása? Van valamiféle igényfelmérés?

Igényt felmérni nem kell, mert már világos. Balázs Péter 14 éven keresztül fantasztikus sikerrel vezette a színházat, ő már megvalósította, hogy egy bérletrendszerben a repertoárban hat nagyszínházi és két Szín-Mű-Hely bemutató szerepel, amelyben van operett, musical, gyermekdarab, klasszikus dráma, vígjáték és vagy zenés vígjáték. Ezek közt kell ügyesen lavírozni.

Mit jelent önnek Balázs Péter öröksége?

Én Pétert már korábbról ismerem, fiatalon együtt játszottunk különböző filmekben, produkciókban, tévéjátékokban. Mindig tiszteltem a sokszínűségét. Az a munka, amit Szolnokon 14 év alatt elvégzett, csodálatos.

Színház- vagy kultúrafogyasztási szempontból milyen város Szolnok? Sok embert mozgat meg?

Imádják a színházat. Rengeteg embert mozgat meg.

Ez mindent elmond. A népszínházi jogosultságot és igényt bizonyítja az is, hogy minden előadás ennyire magas látogatottsággal fut,tehát a város nézői igénylik és elfogadják ezt a sokszínűséget.

Hogy áll a színház felújítása? Épp a pandémiára csúszott a munkálatok egy része. Befejeződött már?

Befejezés előtt áll. Nyár végén vagy ősszel lesz az átadás. Ha teljesen elkészül, akkor egy modern, gyönyörű, új színpadtechnikával felszerelt színházat kap a város. Az mindig egy lokálpatrióta élmény, ha a városnak van saját színháza.

Van valamilyen kötődése Szolnokhoz?

Hogyne.

Hogyan jött a pályázás ötlete?

Sok évvel ezelőtt Balázs Péter meghívott Szolnokra vendégművésznek, s azt további meghívások követték. Mindig nagy örömmel mentem. Remek színház és nagyszerű kollégáim voltak. Innen jött az ötlet. Azért mertem jelentkezni a pályázatra, mert van mögöttem egy 29 éves privát színházi tapasztalat, amely során mindenféle állami támogatás nélkül, önerőből hoztunk létre egy színházi társulatot, az Operettvilág Együttest.

Ha sikerül, akkor fogják magukat és leköltöznek Szolnokra a feleségével, Zsadon Andrea művésznővel?

Természetesen. Egy művész életében ez így megy, oda költözik, ahová a szolgálata hívja.

Miket tűzne repertoárra első körben?

A népszínháznak megfelelően lesz a repertoáron operett, klasszikus magyar dráma, musical, vígjáték és klasszikus világirodalmi remekmű is.

Valljuk be, egy olyan időszakban pályázik színház igazgatói székre, amikor a megszokottnál is több támadás zúdul azokra az emberekre, akik bármiféle pozícióba kerülnek. Bármelyik oldalról. Számol azzal, hogy ha esetleg ön nyeri a pályázatot, kapni fog hideget-meleget?

Nyilván készülök erre, igen. Elsősorban arra számítok, hogy majd azt kapom, mivel az operett világából jövök, biztosan operettszínházat akarok majd csinálni a Szolnoki Színházból. Ilyesmi vádakra számítok, ha én nyerném meg a pályázatot. Viszont nagy kedvencem Winston Churchill egyszer azt mondta: aki nem bírja a hőséget, az ne menjen a konyhába. Az efféle csapásokra fel kell készülni.

Szigligeti Színház, Szolnok

Mit gondol, miben jobb, több vagy más, mint a másik két jelölt?

Mindannyian elhivatottan készülünk.

Már lezajlott a meghallgatás. Lehet tudni valamit?

Nem illik erről semmit mondani. Nekem sem mondtak semmit. Jól éreztem magam, jó kérdéseket kaptam, amikre szerintem jó válaszokat adtam. Az előtt is jól aludtam, és azóta is. (Nevet)

Nem éppen szerencsés időszak ez most a színházaknak. Lennének új tervei kifejezetten a karanténidőszakra?

Ez a járványhelyzet felkészületlenül érte a világot. Én hiszek az orvostudományban, az orvosokban és abban a több évezredes tudásban, amit ők képviselnek. Már megtalálták az ellenszert, amivel legyőzhetjük a helyzetet. Úgy gondolom, nem tart már sokáig, és újra indulhat az élet. Bár átmenetileg segít, az online színházban nem hiszek.

Mi történik a színházi világgal? Teljesen szétesett? Megállítható még egyáltalán ez a folyamat?

Nem esett szét, de az én időmben ez nem volt így. Az volt a lényeg, hogy az ember színházat csináljon. Amikor Színművészeti Főiskolás voltam, és megkaptam az első szerepeimet Szegeden, Győrben, akkor hálás voltam mindenért. Akkoriban az ember nem követelőzött, hanem elfogadta az idősebbet, a tapasztaltabbat és a tanultabbat. Tudomásul vette, hogy ő egy fiatal, aki erre a pályára készül.

Mennyire érződik ez a szétszakítottság a közös munkában? Ember és ember között?

Csak a saját tapasztalatomról tudok beszámolni. Nincs szétszakítottság. A mi Operettvilág társulatunkba, ami 29 éve működik állami támogatások nélkül, mindig olyan művészeket és kollégákat hívunk, akikkel a művészetről ugyanazt gondoljuk. Amikor beutaztuk a világot a társulattal, akkor mi Magyarországot és a magyar kultúrát képviseltük, a buszon kezdettől fogva ott volt a nemzeti színű lobogó.

Nem kérdeztem soha senkitől, hogy milyen újságot olvas a buszon; láttam, hogy az egyik ezt, a másik azt olvassa.

Most is gyűlöletet szült a különböző díjak átadása.

A díjazások évszázadok óta mindig a díj megítélőjétől függenek. Az ókori Róma óta úgy van, hogy a díjakat olyan művészek kapják, akiket az adott kormányzat a munkája után elismer és elismerésre méltónak tart. Mióta világ a világ, ez így megy. Azon kívül pedig nem gondolom, hogy a nézőnek – aki a művészt művészként szereti – valamiféle politikai ítéletet kellene mondania az adott művészre.

Mégis ez történik.

Az egyes vélemények – bármilyen kicsiny körből is származzanak – felerősödnek. Én például kifejezetten kerülöm és nem szeretem a Facebookot. Arctalanság mögé bújva az emberek bátorságot kapnak olyan vélemények megformálására, amelyet szemtől szembe nem vállalnának. A Facebook ennek a világnak egy átkos, rossz találmánya. Ha én vállalok valamit, akkor annak az embernek a szemébe nézek, és elmondom neki, vagy pedig nem megyek be abba a közegbe. Ez a személytelenség eldurvítja ezeket a helyzeteket.

Nyitókép: MTVA/Zih Zsolt