„Talán az a legszomorúbb az egészben, hogy ez a gyáva ember több mint három évtizeden keresztül el tudta hitetni egy országgal, hogy ő bátor. Sőt a legbátrabb! Cipollaként kápráztatta el közönségét mindenféle hősies látszatokkal, miközben minden konfliktusban a gyávaságáról tett tanúbizonyságot. (...)
Gyávasága leglátványosabban akkor nyilvánult meg, amikor 2006. október 23-án, miután a főváros egyik legkritikusabb pontján elmondta lázító beszédét, lelépett a pulpitusról, beugrott a járó motorral rá várakozó páncélautóba és elszáguldott a helyszínről, magára hagyva felhevült híveit. Ezt követően került sor a »békés« kődobálók, kukagyújtogatók és kirakatbetörők és a tapasztalatlan rendőrség közötti összeütközésre. Így amikor a legnagyobb szükségük lett volna híveinek vezetőjükre, neki már csak hűlt helye maradt ott.
A menekültek, a hajléktalanok és a Soros György elleni gyűlöletkampány is Orbán gyávaságát bizonyítják. Mindig olyan ellenségeket talál magának, akiknek nincs lehetőségük és nincsenek eszközeik arra, hogy megvédjék magukat a propagandagépezet által rájuk zúdított indulatokkal szemben. Csak a gyáva ember táncoltatja az izmait a leggyengébbeken vagy a védekezni nem tudókon.
A koronavírus járvány által előidézett válság pedig a reflektor fényének élességével világít rá a miniszterelnök gyáva jellemére. Az elmúlt egy évben jól láthattuk, ahogyan minden felelősséget megpróbál másokra hárítani. Először néhány szerencsétlen iráni diákkal próbálkozott. Aztán a szakértőkre, az egészségügyben dolgozókra, az ellenzékre, »Brüsszelre«, a médiára vagy éppen a lakosságra próbálta hárítani a döntésekért viselt felelősséget, miközben mindenki pontosan tudja, hogy ebben az országban nincs olyan fontos döntés, amelyet ne a miniszterelnök hozna meg. Az emberi gyávaság egyik fokmérője, hogy ki, mennyire vállalja tetteinek és döntéseinek következményeit.”