Voltak jelentős életművel rendelkező tanárok, akik felmondtak, de mint kiderült, továbbra is követik tanítványaikat, és voltak, ahogyan Báron György is, akik számára nem volt egyértelmű a döntés. „Nagyon komoly dilemma volt” – vallotta be Báron, aki 1990 óta tanít az egyetemen, és a beszélgetésben részt vevő kollégáival ellentétben neki épp nem indult osztálya.
„Amikor a diákok elfoglalták az egyetemet, akkor világossá vált, hogy amíg ők ott vannak, addig maradni kell, addig velük kell lenni” – hangsúlyozta a szolidaritást, és azt, hogy minden jelenlegi döntés a diákokat hozza nehéz helyzetbe, akiknek az elhivatottságát mutatja, hogy a bizonytalanságot is vállalják abban az intézményben, amelybe akár több sikertelen felvételi árán kerültek be, és ahol többen jelentős tandíjat fizetnek. Az SZFE diákjai és tanárai egységesek, a megosztásukra játszó külső taktika egyáltalán nem működött és nem működik.
A körülményekhez lassan hozzászoktak. „Aki dolgozni akar, mindenhol tud és fog is dolgozni” – szögezte le Hegedűs D. Géza. Bár az alkotó emberek a képzelőerőre építenek, ennek viszont a körülmények nem szabhatnak határt.
Horváth Csaba azonban tartott attól, hogy ha bármilyen körülményeket vállalnak, akkor ki lehetnek téve annak, hogy nem biztosítanak nekik megfelelő lehetőségeket, és a két művészeti ág közötti különbséget plasztikusan világította meg. „Csak egy bizonyos határon belül lehet pénz nélkül csinálni filmet”, azaz valamilyen forrás szükséges egy alacsony költségvetésű filmhez is, a színház viszont akkora alaptőkét nem igényel, azt lehet pénz nélkül csinálni. „Kérdés, hogy milyen áron és kinek az árnyékában” – fogalmazott.
Az egyetemet érintő viták politikai térbe kerültek, de – ahogy Hegedűs D. Géza mondta – a jövőnek tartoznak azzal, hogy minőséget, szakszerűséget, szakmai etikát, emberi minőséget tudjanak átadni, Horváth Csaba pedig azt tette hozzá, hogy a hallgatók ragaszkodása, illetve a közönség elismerése sokkal többet ér és hosszabb távú, mint a hatalmi elismertség.