Ennek semmiféle valós akadálya nincs, csakhogy a dialógus egyelőre nem része a szervezők koncepciójának. Meggyőződésem, hogy ezért maguk a hallgatók okolhatók a legkevésbé, az általános közhangulat épp elég gyatra ahhoz, hogy a bennük lappangó indulat kihasználható legyen. Erősen kétlem, hogy a MOME diákjainak többsége az egyetem megújulása ellen foglalna állást. Rendszeresen készítünk felméréseket, ezekből pontosan tudjuk, hogy a MOMÉ-n a hallgatók elégedettsége a képzésbe való belépésük pillanatától kezdve egészen a diplomaosztóig csökken, azaz minél több időt töltenek a kampuszon, annál kevésbé elégedettek a képzéssel. Ez még véletlenül sem jelenti, hogy ne lenne az egyetemnek számos kiváló oktatója. Egy kifinomult rendszer, egyfajta általános minőségbiztosítás, ami a múltban hiányzott.
Ezzel arra utal, hogy valakik maguk előtt tolják a hallgatókat?
Az általunk kezdeményezett reformfolyamat számos régi megszokást, ideológiai meggyőződést, egyéni érdeket sért. Olyan, az elmúlt évtizedekben tabunak számító kérdések kerülnek terítékre, mint az oktatási módszerek korszerűsége, a teljesítmények mérhetősége és megítélhetősége, az egyetem társadalmi beágyazottságának hiátusai, vagy a MOME valós nemzetközi elismertségének növeléséhez szükséges változtatások, szellemi és szakmai feltételek. Az ezekből fakadó feszültség a legkevésbé sem magyar sajátosság, a Harvard oktatáspolitikával foglalkozó műhelyének vezetője, Brian Rosenberg nemrég Whatever it is, I'm against it (»bármi is az, én ellene vagyok«) címmel írt könyvet a jelenségről. A dolog pikantériája, hogy többnyire olyanok érvelnek az újítás ellen, akik magukat minden egyéb területen a haladás képviselőinek tartják.”