Aki 1848 követe volt idegen földön – Szalay László portréja

Paár Ádám írása

1830 júliusában forradalom tört ki Párizsban X. Károly kormányzata ellen, az ún. „Három Dicsőséges Nap” (július 27-29). A forradalom révén Lajos Fülöp lépett a trónra, és nevezett ki az alkotmányosságot tiszteletben tartó kormányt. Ezekben a júliusi napokban két joghallgató sétált a Margitsziget zöld rétjén. Egy csöndes zugban pokrócot terítettek maguknak, a hozott kosárból pezsgősüveget és poharakat vettek elő,

A két liberális fiatalember tette a belváros valamely forgalmas részén szemet szúrhatott volna, s akár kellemetlenségük is lehetett volna belőle. Hiszen nem volt az éber titkosrendőr, akinek ne lett volna nyilvánvaló volt a koccintás apropója. Egyiküket Eötvös Józsefnek hívták, a másikat Szalay Lászlónak. Utóbbi 1864. július 17-én, 156 éve született. Szalay László változatos életpályát futott be: a korban centralistának nevezett eszmei-politikai irányzat egyik vezető alakja volt, emellett költő, jogász, történetíró, s 1848-49-ben a magyar forradalom követe a Majna-parti Frankfurt nemzetgyűlésénél.

Szalay László 1813. április 18-án született, egy évben barátjával, báró Eötvös Józseffel. Míg azonban utóbbi arisztokrata családban, Szalay László egy rangos köznemesi famíliában látta meg a napvilágot. 1833-ban ügyvéddé nevezték ki. Ez volt a korban az egyik elfogadott, nagyra becsült nemesi foglalkozás. Szalay azonban, hasonlóan a publicistaként ekkor debütáló Kossuthhoz, az ügyvédi pályát föladta a politikai publicisztika kedvéért. 

Eötvös Józseffel együtt ahhoz a körhöz tartozott, amelyet a korban – kissé félreérthetően – centralistának, vagy egyenesen „doktrinernek” neveztek. A centralisták nem voltak sokan a korabeli közéletben: mindössze kilencen, ebből a „belső maghoz” Eötvös, Szalay, Lukács Móric és Trefort Ágoston tartoztak, s a külső körhöz olyanok, mint Csengery Antal, Kemény Zsigmond, Irínyi József, Madách Imre, Szontagh Pál. Fiatalok voltak, a kor szellemében liberálisok, de aztán később a forradalmak és tömegpolitika indulataitól megdöbbenve és kiábrándultan néhányan eljutottak a konzervatív alapállásig (gondoljunk Csengeryre, Keményre, vagy éppen Madách Az ember tragédiájának athéni és párizsi színére). 1833-ban Szalay, Eötvös, Lukács és Kemény – a legidősebb centralisták – húsz-huszonegy évesek voltak.

Kossuth jó egy évtizeddel volt idősebb, Széchenyi pedig szinte öregnek számított már hozzájuk képest. 

S hogy mi ellen lázadtak a centralisták? Egyetlen szóban összefoglalva, az elmaradottság ellen. S ami megkülönböztette őket a liberálisok többségétől, a Kossuth vezette irányzattól, hogy ők a nemesi vármegyében nem az alkotmányosság őrzőjét, hanem az elmaradottság okát látták. Nem arra törekedtek, hogy a jobbágyságot beemeljék az „alkotmány sáncai mögé”, ahogyan azt például Wesselényi Miklós báró megfogalmazta, hanem az egész alkotmányt támadták minden vonalon, mint elavultat és korszerűtlent. Összefoglalva: Magyarország elmaradottságát, a megbélyegzésként használt „feudalizmus” továbbélését nem külső okokkal magyarázták (a Habsburg-udvar rosszindulata, Mária Terézia óta létező kettős vámhatár, szerencsétlen történelem stb.), hanem belső okkal: a vármegyei politizálással. Ebből fakadt fő ellentétük a liberálisok többségével. A centralisták népképviseleti elv alapján fölállított törvényhozást, annak felelős parlamentet követeltek. 

A centralista név sok félreértésre ad okot. Mindmáig tévesen úgy hiszik, hogy ezt a csoportot a francia mintájú központosítás inspirálta, szemben a hagyományosan „anglomán”, vármegye-védő Kossuth Lajossal és a nemesi liberalizmussal. Valójában a centralisták éppúgy Anglia alkotmányos rendszerét és az angolszász föderális felfogást tekintették mintának politikai értelemben, mint a vármegye-védő liberálisok.

Nem idealizálták a francia közigazgatást, amelyben minden prefektus a főhatalom kinevezettje és alárendeltje, sem pedig a későbbi Bach-rendszer közigazgatását. Ezeket ők is zsarnoki intézményeknek tartották. Csak éppen mindezzel nem a régi, rendi időkből származó vármegyét állították szembe, hanem a népképviseleti elven választott községi és polgári megyei igazgatást. Másrészt nem túlzottan érdekelte őket a közjogi kérdés – a Bécshez való viszony –, holott Kossuth elég hamar rájött, hogy a tanulatlan, politikailag képzetlen vármegyei kisnemességet a közjogi kérdés feszegetése (ti. a Bécs-ellenesség fölszítása) révén lehet mozgósítani a reformok ügye mellett. 

Látható tehát, hogy kritikájuk nem elsősorban Bécs felé, hanem a magyar nemességre hullt. Ahogyan Eötvös József a Reform című munkájában kifejtette: „Hazánk nem maradhat jelen helyzetében”. Emellett a centralisták úgy vélték, hogy az alulról építkező „civil társadalom” lehet a megyében az önkényesség akadálya. Megkülönböztette még őket a magyar liberálisok többségétől a szociálpolitika iránti érzékenységük. A szociális kérdés persze végig szerepelt a kor közéletében, de elsősorban jobbágykérdésként. A centralisták érdeklődése ezen túlmutatott, s utazásaik révén már valamit megsejtettek abból, hogy a polgári berendezkedés sem lehet meg szociális érzékenység nélkül (a centralistákkal szembenálló Szemere Bertalan ugyanerre jutott Anglia „hátsó kertjében”, Írországban, ahol megdöbbent a kárpáti ruszin tájakat idéző nyomoron, az alultáplált nők és gyermekek látványán. Okkal tette föl a kérdést: ha Magyarország Anglia útját követi, ez a sors vár sokakra idehaza is?). 

Szalayt 1838-ban az Akadémia tagjainak sorába választotta, majd 1840-től a Deák Ferenc vezette új büntetőjogi eljárások kidolgozásában kamatoztatta jogi képzettségét. Szalay részt vett az új büntetőtörvénykönyv kidolgozásában. A humánus börtönpolitika egyik szívügye, kedvenc témája volt a centralistáknak, amiért szintén kaptak hideget-meleget.

Emellett Szalayt országgyűlési követté választották. Jellemzően nem valamely vármegye, hanem Korpona város képviseletében vett részt az országgyűlésben. 

1844-ben Szalay László vette át Kossuth lapja, a Pesti Hírlap szerkesztését. Pontosabban Metternich és Landerer laptulajdonos kicsavarták Kossuth kezéből a túlságosan sikeres liberális fórumot, s azt átadták a lapban korábban tudósítóként írogató Szalaynak. A manőver azonban visszaütött az újságra: azok, akik előfizették az újságot, hiányolták Kossuth harcos, érzelmes, szívhez szóló, nacionalista modorát. A Pesti Hírlap olvasóközönsége a korábbi tizedére esett vissza. Ez nyilván válasz volt Landerer eljárására, de bizonyos mértékben Szalay lapszerkesztési elveire is. Az olvasók Kossuth érzelmek húrjain játszó retorikája után nem tudták megszokni Szalay szikárabb, szárazabb, tudományos stílusát. Eötvös is belátta ezt, és megírta barátjának: kevés az eszme hiteles képviselete, a sikerhez olyan hangra van szükség, amely nemcsak az észre hat, hanem a szívre is. Ma úgy mondanánk: Szalay és a centralisták nem voltak jók a kommunikációban. Két év múlva Csengery vette át a lapot, majd az hamarosan megszűnt.

A német alkotmányozó gyűlés Frankfurtban

1848-ban Eötvös, a centralisták vezéralakja vallás- és közoktatásügyi miniszter lett, Szalay pedig a Deák Ferenc vezette igazságügyi minisztériumba került. 1848 tavaszán a kormány megbízásából diplomáciai feladatot vállalt. Május 18-án a német alkotmányos gyűlés megnyílt a Majna-parti Frankfurtban, a híres Pál-templomban. A Batthyány-kormány nagy reményeket fűzött az eljövendő egységes, reményeik szerint alkotmányos monarchia keretében megszerveződő Németországgal való szövetséghez. Május 25-én a parlament elnöke, a német liberálisok egyik vezéralakja, Heinrich von Gagern fogadta Szalayt és Pázmándy Dénest. Gagern és a szintén liberális érzelmű Habsburg János főherceg birodalmi kormányzó jó viszonyt építettek ki a magyar küldöttekkel. 1848. augusztus 26-án személyesen János főherceg fogadta Szalayt, és optimistán nyilatkozott a Magyarországgal kötött szövetségről. Egyikük sem tudhatta, hogy éppen ezekben a napokban a kamarilla megbízásából Joszip Jellasics horvát bán követeli az önálló magyar had- és pénzügyminisztérium föladását. 

Miközben a liberálisok visszaszorultak német földön, a forradalmi demokraták (pl. Gustav Struve, Friedrich Engels) egyre türelmetlenebbek lettek Frankfurttal szemben. Úgy érezték, hogy a német kormányok és udvarok többsége húzza az időt, s titokban porosz szuronyokkal kívánják letörni Frankfurt forradalmát. Míg korábban Angliát a szociális forradalom, Franciaországot a politikai, alkotmányos forradalom hazájának látták, most Franciaországtól várták a szociális, Németországtól pedig a politikai forradalom véghezvitelét. Szalay – miként Párizsban Teleki László – azt tapasztalta, hogy a liberálisok gyöngék, a forradalmi demokraták őszintén lelkesednek a magyar forradalomért, ám azoktól, radikális jellegük okán, ők határolódtak el. A helyi radikális erőkkel való összefogás lejáratta volna a magyar ügyet. Sajnos azonban a hivatalos angol, és francia körök nem sokat tettek Magyarország megsegítésére. A német liberálisok sem, igaz, utóbbiak nem is tudtak volna – hamarosan maguk szorultak segítségre.

1849 áprilisában a porosz király visszautasította a frankfurti nemzetgyűlés által fölajánlott császári koronát. A porosz csapatok brutálisan eltiporták Drezda, Baden, Hessen és a bajor Pfalz forradalmát. Szalay sem számíthatott semmi jóra, ezért Svájc felé vette az útját. Az alpesi országban történetírói munkát végzett, német és francia nyelvű munkáiban az 1848-49-es forradalom történetét, valamint

1855-ben tért haza. Hamarosan a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára lett. 1861-ben a Felirati Párt képviseletében, régi mentora, Deák Ferenc oldalán vett részt az újra engedélyezett országgyűlés munkájában. Ahogyan a párt neve mutatja, a Ferenc József által kiadott Októberi Diploma és Februári Pátens elutasítását felirat formájában kívánta közölni az uralkodóval. Szalay nem érte meg pártjának sikerét, 1864-ben hunyt el. 

Szalay László egy olyan nemzedék tagja volt, amely életkorban és radikalizmusban éppen középen állt az 1840-es években: Széchenyihez, Kossuthhoz, Deákhoz képest fiatalok, Petőfihez képest idősek voltak. Már beleszülettek a reformkor levegőjébe, egyetértettek a reformnemzedékkel, de másban látták a bajok okát és kevesellték a célokat. Gyökeresebb, radikálisabb átalakulást akartak. Szalay jogi munkásságával alkotott maradandót a közéletben. Emellett ő volt a Habsburg Birodalmon belül önálló Magyarország első németországi diplomatája. Mindkét mivoltában méltó az emlékezésre.