Sokat beszélsz a kultúrharcról, amit az ellenzéki média rendre úgy interpetrál, mint baloldali értelmiségiek megalázása, kirúgása vagy sajtóban való támadása. Mire gondolsz a kifejezéssel, mit jelent valójában a kultúrharc?
Nagyon sajnálom és tévedésnek tartom, ha az eddigi tevékenységem alapján bárki valamiféle „kultúrharcosnak” tart. Az egyébként igen szerencsétlen „kultúrharc” fogalma ugyanis az én felfogásomban
nem kultúrák közötti háború, hanem küzdelem a kultúráért.
Vagyis hosszútávú, kitartást és fáradtságot igénylő munka, alkotó folyamat, amely nemcsak intézmények létrehozását, hanem áthagyományozható tartalommal és persze azt minőségileg létrehozó emberekkel való megtöltését igényli. Ez persze egy vitatkozó műfaj, amelyben a vita, a konfrontáció természetes. A „kultúrharcnál” már csak a „kultúrbékét” szeretem kevésbé.
Sokat hivatkozol egy baloldali olasz gondolkodóra, Antonio Gramscira. Mit tartasz értékesnek Gramsciban? Kik azok a baloldali – vagy életükben baloldalinak számító – értelmiségiek, akiknek helye van a mai konzervatív világnézetben, és kik azok, akiket semmiképpen sem szeretnél hivatkozási alapként látni?
Gramsci a hegemónia fogalmának leírásával olyan fegyvert adott a kezünkbe, amely jól és bátran használható. Ráadásul az általa írott Börtönfüzetek vonatkozó passzusainak nyelvezetén sem sokat kell változtatnunk, hogy forgatókönyvét alkalmazzuk: ahol ő a saját korában fennálló gazdasági hegemóniát látott, ott mi a nemzetállami kereteket lebontani akarók uralmát azonosíthatjuk,
ahol pedig a burzsoázia kulturális hegemóniájáról írt, ott észrevehetjük napjaink liberális dominanciájának analógiáját.
Amikor egyhelyütt arra hív fel, hogy „pusztítsuk el a hegemónia egyik fajtáját és teremtsünk helyette egy másikat”, az kifejezetten nekünk szól. A hagyományos jobb- és baloldali pozíciók erősítgetése helyett egy olyan – Benedikt Kaiser szavával élve – „keresztfront” megalkotására van szükség, amely máshol látja a fő politikai törésvonalat. Mégpedig a nemzeti és a nemzetközi, a lokális és a globális, a hazai és a kozmopolita között, mely kérdések egyébként az állami és gazdasági szuverenitással, a demokrácia nemzeti kereteivel, a népességösszetétellel és a változó világrenddel is szoros összefüggésben állnak. Ebben a perspektívában a multikulturalizmus valójában a multinacionális vállalatokra épülő neoliberalizmus ideológiájának tűnik, míg a másik oldalon a nemzeti szuverenitás és a népszuverenitás egymásra vonatkoztatása áll. Ha így tekintjük, akkor az olasz nemzeti irodalmat vizsgáló Gramsci vagy a friuli nyelvű költeményeket író filmrendezőzseni, Pier Paolo Pasolini a mi oldalunkon áll, akárcsak Kassák, aki ösztönös gramsciánus volt, vagy Németh László, aki pedig konzervatív forradalmár. Ellenben azokkal az ósdi marxistákkal, akik csupán a nemzetközi progresszió helyi képviselői voltak, mint például a már saját korában is használhatatlan Lukács György.