„Hogyha költő vagy, minek a kezedbe gitár?” – Beszélgetés a Meg Egy Cukorka együttessel

Honnan indult a Meg Egy Cukorka?

Mihályi Dávid: A mi sztorink semmiben sem más, mint a többi jelenlegi együttesé. Egy budapesti középiskolába jártunk, és egy projekthét keretében a Bethesda Gyermekkórházban zenéltünk először együtt. Rögtön ezután összevesztünk azon, hogy Lovasi András akkori basszusgitárja hány húros volt, emiatt további hosszú évekig nem beszéltünk. Hárs Barnával épp azután találkoztunk a villamoson, hogy felbomlott a gimnáziumi együttesem. Beszélgetni kezdtünk, dalokat is készítettünk. Végül mi lettünk az az együttes, amilyet hiányoltam a magyar könnyűzenei szférából.

Mit gondoltok a mai magyar popzenei szféráról? Kikkel vagytok kapcsolatban?

Mihályi Dávid: Sok olyan zenész van, akivel egyáltalán nem ugyanazt a zenét játsszuk, de ugyanazt hallgatjuk, és emiatt jó barátságba kerültünk. Nem keressük a kapcsolati tőkét. A kezdetekben nyilván nagyon hasznos dolog, de például Agócs Mártonnal (Aurevoir. együttes) nem azért lettünk jóban, hogy egy nap majd felléphessünk az Aurevoir előtt. Inkább az igaz emberi kapcsolatokat keressük.

Hárs Barna: Sosem voltam jó abban, hogy olyanokkal barátkozzak, akik nem szimpatikusak. Dávid tud mosolyogni olyanokra is, akik miatt belülről sír a szíve. Viszont

de biztos, hogy külföldön is így működik. Nálunk a kulturális élet egy kicsit vissza van maradva, balkániak viszonyok.

Mihályi Dávid: Nem is balkáni! Inkább nyugati dolog, hogy elképzelhetetlen az, hogy két zenekar rivalizáljon, és negatívan nyilatkozzon egymásról.

Hárs Barna: Úgy balkáni, hogy mindenkivel le kell részegedni azért, hogy egy átivott este után azt mondhassuk egymásra: nagyon jó barátok vagyunk. Ennek kapcsán pedig megkaphatunk bizonyos lehetőségeket. Az év felfedezettjei ezért sosem azok, akiket abban az évben felfedeztek. A háttérben inkább valami más mozgatja a szálakat.

Milyen felelősség hárul egy fiatal, feltörekvő együttesre? Ti is egyfajta véleményvezérek vagytok...

Hárs Barna: Nagyon hasonlóan működik ez az iparág, mint az influenszer közösség. Aki véleményt fogalmaz meg, az nem jár jól, mert biztosan lesz valaki, akinek az nem fog tetszeni. Ha az ember ma bármit mer állítani a világról azon kívül, hogy az csodaszép, abba biztosan bele lehet kötni. Nekünk nehezünkre esik befogni a szánkat. Nem annyira tudjuk felmérni, hogy mit hol lehet mondani. Attól még, hogy jóban vagyunk egy zenész kollégával, bele tudjuk mondani a szemébe a véleményünket.

Krúbi tavaly Freddy Mercury betegségéből csinált reklámot a koncertjéhez, ami miatt hatalmas felhördülés volt a popiparban. Elhatárolódást és azonnali koncertlemondást követeltek az emberek. Félelmetesnek találtam, hogy még olyan ismerőseim is beszálltak ebbe a vitába felháborodottan, akikről tudom, hogy a legalpáribb humorérzékkel rendelkeznek. Akkor azzal védekeztek, hogy egymás között lehet ilyet, de máshol nem. Szerintem az a jó, hogyha valaki valamit gondol, és azt fel is meri vállalni. Egy vélemény nem helyzettől függ, hanem mindenhol ugyanaz. Hogyha az emberek píszi módon nem mernek egymással vitázni, akkor nem is ismerik meg egymást.

Ezt hívják ma „posztmodernnek”. Megfogalmaznak egy kritikát, amit ha valaki komolyan vesz, akkor rá lehet fogni, hogy csak vicc volt.

Mihályi Dávid: A kulturális életben nagyon kicsi azoknak a száma, akik ki mernek állni egy bizonyos oldal mellett, akár politikailag is.

Hárs Barna: A hallgatóság is előszeretettel akaszt címkéket alkotó emberekre. Hogyha Krúbit vesszük példának, ő sem mond nyílt állításokat, csak szid mindent, emiatt már tolerálja a közössége. Elkönyvelték, hogy neki ez a szerepe. Aki viszont olyan szerepben van, mint Lovasi András, Kiss Tibi vagy szerencsétlenebb helyzetben egy ismeretlenebb előadó, nála az emberek ezt nem tudják hova tenni. Nem ilyen dolgokról énekelt eddig, miért akarna ebbe is beleszólni? „Hogyha költő vagy, akkor minek van a kezedben a gitár?”.

Hogyan tudtok a saját módotokon hitelesek maradni?

Hárs Barna: Az a törekvésünk, hogy mi magunk legyünk. Ha nem változunk, akkor nem tudunk önmagunk lenni. Szerintem az ember minden egyes pillanatban meghal, és születik helyette valami új. Ha ragaszkodni akarnánk ahhoz, ami tegnap volt, az már nem lenne hiteles. Miért ne mondhatnám mondjuk holnap egy másik interjúban ennek a totális ellentétét? Az is lehet, hogy sikerült azóta meggyőznie valakinek.

Amikor egy együttes hangulatot vált, nehezen viseli a hallgatósága. Mit gondoltok az ilyen típusú alkotói változásokról?

Hárs Barna: Lehet tartani az attitűdöt. Ez akkor probléma, hogyha célzottan megkeresed azt, ami jelenleg működik, és annak meg akarsz felelni. Ha most működik a fekete ruhába öltözős pszichedelikus rock, akkor azt csináljuk, hogyha pedig nem, akkor felvesszük a hawaii-ingeket és felmérjük, annak milyen a hatása. Az az őszinte, ha magától jön az, hogy milyen zenét kell csinálni. Viszont lehet erőlködni a piacot követve, de akkor mindig ott áll a kaszás a háttérben, hogy egyszer ez le fog járni.

Hogyan értelmezitek a „zenei befutást”?

Hárs Barna: A befutás azt jelenti számomra, hogy már nem kell agyalni, hogy hány fesztiválra tudunk elmenni idén. Amikor egy zenekar elér egy olyan szintet, hogy már mindegy, mennyire szimpatikus a kulturális közegnek, akik itt a döntéshozók, nem lehet őket megkerülni. Amikor már nem kell azon gondolkozni, hogy hogyan juttassák el a zenéjüket az emberekhez. Ha ez megvan, akkor szerintem azt lehet mondani, hogy befutottunk. Nem feltétlenül lesz ettől könnyebb és boldogabb az élet, de az biztos, hogy kipróbálnám. Erre még nincsenek megfelelő platformok, hogy a hozzánk hasonló együtteseket könnyebben megismerhesse a nagyközönség.

Mit gondoltok, hogyan ítél meg titeket a közönségetek?  

Hárs Barna: Azt vettem észre, hogy a mi közönségünk nagyon heterogén. Játszottunk fesztiválokon úgy, hogy senki nem állt előttünk, majd fokozatosan ottragadtak az emberek. Hogyha valaki éppen olyan, amilyen akar lenni, azzal a közönségnek is könnyebb azonosulnia.

Mihályi Dávid: Amikor még a pályafutásunk elején voltunk, nyertünk egy tehetségkutatón, amelynek a fődíjaként zenélhettünk a VOLT fesztiválon. Soha nem felejtem el, ahogyan kiléptem a backstage-ből, és egy harmincas férfi megállított azzal, hogy végig erre várt, és mennyire tetszett neki. Számomra ez a fontos, és szerintem azok az emberek szeretnek és hallgatnak minket, akik érzik azt az őserőt, amit mi felviszünk a színpadra, hogyha jó formában vagyunk. Csak az fog meg, ami valamit megmozgat bennünk belül.

Milyen befolyásoló tényezők alakítják a ti zenéiteket?

Hárs Barna: Általában utólag vesszük észre, hogy melyik dalunkra valószínűleg mi lehetett hatással.

Mihályi Dávid: Az én mentalitásom a zenéhez közel áll ahhoz, amit az Oasis megtestesített. Amikor a színpadra nézett az ember, ők azok voltak rajta, akik. Az első másodperctől az utolsóig izgalmas. Magyar példát erre alig tudnék mondani.

Hárs Barna: Én azt szeretném, hogy egy olyan dalt se játsszunk élőben és egy olyan dalt se vegyünk fel, amiről azt gondolom, hogy elfelejtik jövőre. Ezzel nem azt mondom, hogy slágereket akarunk csinálni. Kell, hogy legyen mindegyikben egy olyan mag, amitől valakinek az életében egy kapcsoló átbillenhet örökre. Ebből nem biztos, hogy pénzünk lesz. Anno nekünk szerencsénk volt azzal, hogy bekerültünk a körforgásba, és kaptunk pénzt egy nagylemezre, de

Mihályi Dávid: Nekem alapvetően a szabadság tetszett meg a zenélésben. Az, hogy nem kell megjátszani magad. Ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy nem teljesen így van. Ezért említettem az elején, hogy nekem fontosak az igaz és hazugság nélküli emberi kapcsolatok.

Mit gondoltok, miben tudtok újat és „mást” alkotni a zeneiparban?

Hárs Barna: Abban nem látok semmi izgalmasat, hogyha azt keresem, miben hasonlítok egy másik emberre. Ezerszer izgalmasabb, hogyha valamiben különbözünk, és beszélgetni kezdünk, majd rájövünk, hogy a másik miért más. Azok az emberek válnak egyformává, akik különlegesek akarnak lenni. Emiatt sem szeretem a mi zenekarunkat „alternatívnak” címkézni. Nem csinálunk alternatív zenét. Se popzenét. Se rockzenét. Ugyanúgy, ahogy az embereket sem lehet berakni egy fiókba, hogy „te ilyen vagy, te pedig olyan”. Mindenki törekszik arra, hogy minél nagyobb tudása lehessen anélkül, hogy tanulna. Szeretünk megcímkézni dolgokat, hogy tudjunk róla beszélni anélkül, hogy hallgattuk, olvastuk vagy láttuk volna. A mi zenénkben nincsen ilyen típusú akarat, csak megtörténik. Az ember minél több dolgot akar, annál üresebb lesz a keze, és annál jobban fog szorongani. A valódi dolgok akaratlanul történnek velünk, és ezekből lesznek a valódi dalok is. Feláll a szőr a hátamon, amikor egy zenekar azt állítja magáról, hogy „őszinte zenét csinálunk” vagy „mi nem hazudunk a zenénkkel”. Akkor ki hazudik? Akinek magyaráznia kell a művészetét, az alapjaiban elbukott. Azt szeretném, hogy mi az attitűdünkkel tudjunk üzenni, mert beszélni bárki tud.

Őszinteség az, hogy amikor mi kiszabadulunk pár napra egy jó társasággal a Balaton-partra, akkor azt látják az emberek, hogy két napon keresztül mi vagyunk a legalpáribbak, akik a leggusztustalanabb vicceken nevetnek. Ezután előveszünk két gitárt, és olyan dalokat tudunk játszani, amit megkönnyez, aki hallja. Ez a vesztünket okozhatja rövidtávon, de szerintem egy őszinte ember ilyen. Vannak jó pillanatai, amiket meg meri élni, és vannak olyan pillanatai, amikor meg meri mutatni, hogy milyen érzékeny ember valójában. Magyarországon jelenleg erre nem látok példát, ami nem a zenészek hibája, hanem a rendszeré.