„Voltak terveink, de mentek a kukába” – anyai tapasztalatok a karanténról

Két gyereketek van: egy óvodás kisfiú, és egy tízéves, negyedikes lány. Hogyan fogadtátok a hírt az iskolabezárásról márciusban?

Nem ért minket váratlanul, előtte csomó hírt hallottunk arról, mi a zajlik a környező országokban, Olaszországban, úgyhogy nagyjából számítani lehetett rá. Előtte bezárták az egyetemeket is, illetve én részben az OTP-nél dolgozom, épp kockázatelemzéssel foglalkozunk, ott már januárban felmerült a téma.

Terveztetek?

A kezdetek kezdetén, még a vírus hazai felbukkanásakor felmerült, hogy összejárnak majd a gyerekek, egyik nap az egyik szülőnél lesznek, következő nap a másik szülőnél és így tovább. Mire elrendelték az iskolabezárást, akkorra esett le a tantusz, hogy ennek pont az a lényege, hogy ne tanuljanak együtt, ne érintkezzenek. Szóval voltak terveink, de mentek a kukába. Egyrészt nem számítottunk rá, hogy ennyire húzós lesz, plusz hogy ennyire hosszan tart majd.

Az első héten, március 16. után megpróbáltuk menedzselni a történetet két gyerekkel a lakásban. Indult a home office mindkét szülőnek, úgy terveztük, hogy egymást váltjuk majd a gyerekekkel, de nem működött: ez elég hamar kiderült, két nap után. Úgy volt, hogy először én dolgozok kicsit, aztán a férjem, este pedig mindketten dolgozunk. Ehhez azonban nem illeszkedett a gyerekek ritmusa. Az első héten, az első két napon nem igazán működött még az online tanítás, hiszen ez a tanároknak is új terep volt, ki kellett találni, milyen felületen keresztül kommunikáljanak majd a tanulókkal, tehát az első két nap nem volt húzós ebből a szempontból. Viszont akkor értettünk meg azt is, hogy ezentúl nem mehetünk ki, nem kujtoroghatunk jobbra-balra.

Mennyiben változott meg a munkád?

Főállásban vagyok az ELTE-n, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy tanítok, illetve csomó mindent én szervezek, koordinálok, például a projektmunkákat is. Megszoktam, hogy ott ül a kétfős bizottság, szemben velem a hallgató, azonnali benyomást nyerek róla, hogy mennyire komfortos a témában, amiben dolgozik, magyarul csomó plusz információ adódik élőben, amitől most elesem. Ráadásul hiába kiváló az egyetemi infrastruktúra, az írásbeli vizsgák megszervezése például nagyon sok plusz munkát jelentett. Ezen kívül négy órában dolgozom a bankban, kockázatkezeléssel foglalkozom, ahogy már beszéltük. Itt is plusz problémák jöttek, nem feltétlenül azért, mert online szervezzük az értekezleteket, hanem mert kiestek azok a találkozók, ahol a személyes jelenlétnek fokozott szerepe van.

Mi lett az új rend a gyerekekkel?

Az lett a vége, hogy anyukámnál élnek vidéken, Ica mamánál. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert mindenkinek van saját laptopja. Szüleink egyébként mindig is nyitottnak mutatkoztak arra, hogy besegítsenek, anyu pedig nyugdíjas, ideje is van és elég fitt nagymama.Így jött az ötlet, először csak abban a formában, hogy a nagymama besegít valameddig. Mert az első hét, amikor mind a négyen itthon voltunk, káoszba fulladt. Hiába találtuk ki az említett beosztást, hogy ki mikor van a gyerekekkel: ez kellett, meg az kellett, éhes vagyok, játszani akarok, mit csináljak.

A második hetet már egy Komárom megyei faluban töltötték, ahol anyu él. Anyunak megmutattuk, hogyan kell belépni az online tanuláshoz szükséges felületekre, mindent aprólékosan elmagyaráztunk. Lányomnak időközben e-mail címe lett, Messengert használ és az ő laptopján fut az összes szükséges alkalmazás. Röviden szólva: kialakult az új rend.

Mennyire viseli meg az új rend a nagymamát?

Anyunak nehéz, mert mégiscsak 66 éves és annyiféle online felület van, nem csak egy. Az egyik felületen vissza lehet küldeni a feladatokat, de közben ugye regisztráljon a második, a harmadik, a negyedik internetes oldalra… Ráadásul anyu szeretne valamiféle kontrollt kialakítani, ellenőrizni lányom feladatait, hogy minden úgy van-e, ahogy kérték. Konfliktus forrása például, hogy kislányom gyorsabban klikkel és halad tovább, mint ahogy anyu megtalálja a felületen, hogy mit kellene egyáltalán elolvasni – emiatt ők elég sokat veszekednek. A lányom már lép a linkre a feladatleírásban, miközben anyu akkor látja meg, hol van elhelyezve az oldalon a feladat. Anyunak ez persze nem tetszik. A kislányomnak meg az a baja, hogy ő anélkül is tudja a dolgát, hogy Ica mama ott ül a feje fölött és instruálja.

És a kisfiú eközben?

Ő először is sok időt tölt a szabadban, az udvaron, ami nagy hozadéka ennek az egésznek. Sokat labdázik, játszik a kutyákkal, rollerezik. Édesapja házimunkával is megbízza, amit a fiam szabályosan élvez. Például a legutóbb a férjem fát vágott, a fiam pedig a héten minden nap behordott száz darabot a tárolóba.

De akadnak saját feladatai is, amiket az óvónéniktől kap, ehhez persze kell Ica mama segítsége. Ezen a héten a rovarok voltak a téma, folyamatosan jöttek a Facebook-csoportba a feladatok: hajtogass ilyen meg olyan rovart papírból, vagy énekelj valami rovaros dalt és az óvó néni fölveszi. Ezen kívül vagy a mamával játszik, vagy a telefonját nyomkodja és a tévé előtt ül. Ehhez képest Pesten az utolsó kettőt csinálta egész nap. Pesten az ment, hogy hagyjál békén, várjál tíz percet, amiből aztán egy óra lett, mert elhúzódott az értekezlet például. Feszülté váltunk mi is, sokszor úgy viselkedtünk a gyerekekkel, amitől mi magunk éreztük rosszul magunkat.

Gondolom, pénteken mentek, vasárnap jöttök vissza.

Igen. Illetve húsvétkor már szerdán leutaztunk és kedden érkeztünk. Nagyon várnak minket, nagyon hiányzunk nekik. Tudod, mi a furcsa? Amikor tudják, hogy vasárnap indulunk vissza nélkülük, akkor elvonulnak. Talán tudat alatti tagadás, talán nem akarnak érzelmileg megmutatkozni. Megvan, hogy hány órakor indulunk, és amikor eljön az idő, egyszerűen köddé válnak.

Hogyan oldjátok meg a bevásárlást?

Heti egyszer intézzük mi. Anyuék sehova nem járnak el, otthon maradnak. Péntekenként nem itt Budapesten, hanem Komáromban veszünk meg mindent. Pesten akkora tömeg volt, hogy két próbálkozás után feladtuk. Anyu ír nekünk egy listát, elküldi, hogy mire van szüksége, mi még kiegészítjük ezzel, azzal. És visszük.