Volt kellemetlen élményed ezzel kapcsolatban?
Volt, persze. Dombóvári István felajánlotta, hogy legyek az „előzenekara”, nekem kellett kezdenem az előadásokat, „bemelegítenem” a közönséget. Ez egy nagyon kemény feladat, különösen, ha nem arra számítanak, hogy te jössz a várva várt fellépő helyett. Egyszer megtörtént, hogy kimentem a színpadra, de előzetesen nem volt kiírva a nevem. És akkor próbáltam viccelődve mondani, hogy nem rám számítottak. Erre egy néni az első sorban megszólalt: „hát nem”. Na, ebből a gödörből nehéz volt kijönni. Ugyanez igaz volt a Showder Klubra is. 2017-ben léptem fel először a műsorban, vagyis a Magyarország Szereplek után egy évvel. Feszült voltam, és ezt érezte a közönség is. Volt egy súgótábla, ahová fel szokták írni a támpontokat. Én kiírattam magamnak az enyémeket, csak mivel szemüveges vagyok, nem láttam belőle semmit. Végig hunyorogtam, elfelejtettem egy egész blokkot elmondani. A tévében persze mindez nem érződött, de élőben feszült volt a légkör. Négy év alatt megtanulja kezelni ezeket a helyzeteket az ember. A lényeg tehát, hogy ez egy folyamat, ahol lehet fejlődni. Ha az első fellépéseden egy-két nevetést ki tudsz csikarni, akkor már nagyon jó vagy.