Magyarországon jelenleg nincs olyan intézmény, ahol egy helyen tudnánk teljes egészségügyi ellátást biztosítani az arra rászorulóknak. Értjük ezalatt, hogy a sürgősségi ellátás során felmerülő összes problémát, benne kardiológiai-szívsebészeti-érsebészeti sürgősségi állapotok, stroke, traumatológiai, idegsebészeti ellátás, és hozzájuk nélkülözhetetlen magas színvonalú intenzív terápia és képalkotó vizsgálatok (CT, MR, PET-CT) egy helyen lehessen megoldani. Így arra kényszerülünk, hogy adott esetben igen rossz állapotban lévő, lélegeztetett, instabil betegeket szállítsunk egyik intézetből a másikba, néha a Duna túlpartjára. Az új kórház erre a helyzetre adna megoldást 1,2 millió embernek.
Jelen sorok szerzőjének lehetősége volt pár évet külföldi kórházakban tevékenykedni, Bécsben és Párizsban több helyen dolgozott. Az ottani logisztikai problémák a 20. század közepén, természetesen teljesen más anyagi lehetőségek közt hasonlóak voltak. Az eredeti kórházépületek (Párizsban a legrégebbi – még ma is működő – kórház az 1600-as évek közepén, Bécsben az 1700 as évek végén nyílt meg) ún. pavilonrendszerben készültek el, egymás közelében elhelyezkedő épületek tucatjai állnak még ma is, s így épültek fel az 1800-as évek végén a még ma is működő budapesti kórházak, ahogy ezt mindenki látja, ha a Szent János vagy Szent László Kórházakban jár.
Ez az elrendezés mára elavulttá vált. A 20. században épült nagy külföldi kórházak kivétel nélkül egy tömbben épült, általában égbe törő intézmények. Gondoljunk a bécsi AKH-ra vagy a párizsi Henri Mondor 22 emeletes épületére, ahol a szerző fél éven át dolgozhatott. Ezekben az intézetekben minden szakma megtalálja a helyét, helikopter leszállópálya áll az épület tetején, több CT és MR van az intézetben. Az egészségügy centralizálttá vált, nem az a lényeg, hogy minden kerületben legyen egy CT, hanem hogy jó minőségű CT és gyakorlott orvos legyen több, de magas színvonalú szakmai centrumban.