„Rasszista megnyilvánulások”

„Jó néhány nap eltelt már az év meccsének kikiáltott és számunkra szomorúan végződött magyar–szlovák EB-selejtező óta, nekem mégis újra – sokadszorra – olyan kérdések járnak a fejemben, amiket ez a mérkőzés csak újra a felszínre dobott. Sokadszorra. Mint ahogy eddig is így volt. És ezután is így lesz. A hangosbemondó többször – fölöttébb megmosolyogtatóan (de mondhatnánk úgy is: egyszerűen csak roppant ostobán) – arra szólította fel a Groupama Aréna szurkolóit, hogy tartózkodjanak a »rasszista megnyilvánulásoktól«. Az egyik napilap tudósítója teljes joggal ironizálhatott: »Rasszizmus magyar–szlovák mérkőzésen, hm…« Más viszont annál inkább. Teljes erővel.

Az úgynevezett vendégszektorban nagy számban felvidéki magyar szurkolók. A legendás-félelmetes dunaszerdahelyi DAC – és a magyar válogatott (plusz és értsd: a magyarság, Magyarország) rajongói. Hivatalosan szlovák állampolgárok. Köztük készült kép: szlovák címer áthúzva (kétszer, a transzparens két végén), közötte egy igen rövidke, mindössze egytagú szóból álló véleményük Szlovákiáról. Ami a lakóhelyük. De nem a hazájuk. Bántó? Sértő? (Idiótáknak: rasszista? ) Attól függ, honnan nézzük.

Ha most gyorsan végigfutnánk a közelmúlt történelmén, Benešsel, a kitelepítésekkel, az üldözések és megaláztatások özönével, a »magyarokat a Dunába-őrülettől« az állampolgársági törvényig (meg az összes többi), fel lehetne tenni a kérdést: ugyan mit is köszönhetnek ők Szlovákiának? Mit szeressenek rajta? Az úgynevezett utódállamok, a tolvajok örök rossz lelkiismeretével, politikai rendszerektől és történelmi helyzetektől függetlenül egyszerűen képtelenek arra, hogy tisztességes-emberséges módon bánjanak úgynevezett kisebbségeikkel – akiket nem csekély mértékben éppen ők erőszakoltak-nyomorítottak kisebbséggé. Hiszen a puszta létezésükkel állandóan, újra meg újra saját eredendő bűnükre – rablásukra – emlékeztetik őket. És teljesen mindegy, Husák van-e vagy Mečiar, Ceaușescu vagy Băsescu, s hogy a felügyelő Moszkva-é vagy Brüsszel.

Ezért szólt a füttyszó a szlovák himnusz alatt. Ami nem szép és nem sportszerű, de amit megelőzött a magyar himnusz alatti mindenkori füttyszó és fújolás Nagyszombatban vagy éppen Bukarestben, vagy akárhol egyebütt, mikor és hol, nem számít. (Miként az 1942 januárjában Újvidéken történteket is megelőzte a jó fél éven át tartó folyamatos szerb diverzió, sorozatos gyilkosságokkal, elképesztő kártevésekkel, állandó rablásokkal-gyújtogatásokkal.) És csöppet sem volt véletlen, hogy az első szlovák gól után az akár Mák Róbert nevet is viselhető, Róbert Mak nevezetű góllövő a tudvalevően a mi apostoli kettős keresztünkkel és hármas halmunkkal gyanúsan egyező szlovák címert szorongatta-mutogatta látványos-diadalmasan a nézőtér felé, akár jelképesen üzenve: mi vagyunk az urak a rabolt holmi fölött, itt a gól is, nesztek…!”