Kiszorított zsidó művészek, hamisító hatóságok: újabb holokausztkutatások jelentek meg

Már Randolph L. Braham halála után adták ki a magyarországi holokauszt neves kutatója által szerkesztett könyv, a Tanulmányok a holokausztról X. kötetét, ami hagyományosan a Múlt és Jövő kiadó szerkesztésében jelenik meg. A munka kilenc tanulmányt tartalmaz, melyeket kronologikus sorrendben tár az olvasó elé.

Harsányi László társadalomkutató, a Holokauszt Emlékközpont korábbi igazgatója régi kutatási témáját,

az 1938-ban, az első zsidótörvénnyel felállított kamarai rendszert követően. Írásában gazdagon idéz a korszak parlamenti vitáiból és sajtóanyagából. A témába magát szorosabban bele nem ásó kutató számára különösen értékes lehet a szerző széleskörű ismerete a zsidó művészeti világ korabeli helyzetével kapcsolatban, illetve a különösen sokszínű visszaemlékezés-irodalom, melyet Harsányi citál. A szerző megállapítja, hogy „a zsidó művészek eltávolítása a színpadokról és a hangverseny-pódiumokról még e szörnyű korszak túlélői esetén is pályájuk megtörésével, esetleg félbehagyásával járt együtt”. Bár nincsen teljes névsor a holokauszt művész-áldozatairól, Harsányi erre is kísérletet tesz esszéjében. Mindössze a könyv tagolásának tükrében vitatható, hogy a tanulmány a holokauszt előtti részhez került: más esetekben nyilván megütközést keltene, ha a zsidótörvényeket nem tekintené valaki a holokauszt részének, de persze ez valószínűleg nem a szerző hibája.

A tanulmánykötet holokauszt alatti részéhez tartozik Szita Szabolcs emeritus professzor, az MTA doktora, a Holokauszt Dokumentációs Központ volt igazgatójának tanulmánya, mely az 1944-es deportálási folyamat gyakorlati menetéről ad összefoglalást. A tanulmány kétségkívül részletes és logikus menetű áttekintés, mindössze az tűnik kérdésesnek, a magyar adminisztráció holokauszt alatti magatartása valóban „jórészt feltárt" fejezet-e. Szita száraz adatokkal és menetrendekkel teletűzdelt írását emlékezésekkel egészíti ki, mint például Freudiger Fülöp ortodox zsidó vezető memoárjával. Eseményleírásához a szakirodalom által ritkábban idézett összeállításokat is felhasznál. Tanulmányának végén megállapítja, hogy a további ellentmondások és adathiányok feltárása jelenleg is folyamatban van. Írása a deportálások miatt az Egyesült Államokban indított modern perek bemutatásával zárul. 

Bizonyos értelemben műfaji újításnak számít Böröcz László művelődésszervező és kultúrtörténész, a 2B Galéria vezetőjének írása a tanulmánykötetben, aki elsősorban elérhető adatok összegzésével és

Írása annyiban üt el a többi tanulmánytól, hogy új kutatási eredményt nem közöl, ám kétségkívül színesebbé teszi az amúgy szinte szigorúan történelmi tanulmányokra korlátozódó munkát.

A holokauszt-kutató számára már mindenképpen ígéretesebb Molnár Judit történész, a Szegedi Tudományegyetem docensének tanulmánya, aki a szolnoki zsidó gyűjtőtábor érdekfeszítő csendőrségi dokumentumait közli írásában. Ismeretes, hogy a magyar rendvédelmi szervek forrásanyagából alig maradt meg valami a kutatók számára, különösen hiányosak a csendőrségi iratok. Így különösen fontos, hogy csendőrségi jelentések olvashatók az írásban a deportálások idejéből, ám – némileg talán ellentétben Braham bevezetőben írt beharangozójával – azokban éppen az a legizgalmasabb, amit nem közölnek. Az iratok ugyanis a szolnoki zsidók brutális vallatására lényegében nem utalnak, egyértelműen hazudva a hivatalos szövegben, így némi kételyt vetve azon állításokra is, melyek szerint a helyi lakosok örülnének a deportálásoknak. Ha valamire rámutatnak a dokumentumok, az éppen a rendvédelmi szervek körében már ekkor is jelentkező, akár hivatalos iratokat is meghamisító mentalitás, melyet a totalitárius rendszerek kutatói jól ismerhetnek más példákból.

Vadas Henrietta újságíró a zsidóság Csík vármegyei történetét vizsgálja, ám tanulmánya, mely csupán sajtóforrásokat ígér, elrejti írásának valódi értékét, melyet a megmozgatott levéltári iratanyag takar. Ez elsősorban a helyi hitközségek hatóságokkal való levelezéseire, kapcsolattartására vonatkozó adatközlés, melyből

A szerző közli továbbá a holokauszt helyi áldozatainak névsorát. (Itt is megmutatkozik azonban a könyv tagolásának sajátos elve, hiszen az idézett források többsége a deportálások előtti időszakra vonatkozik).

A tanulmánykötet holokauszt utáni részét tárgyaló fejezeteihez tartozik Szécsényi András történész, a Corvinus Egyetem és a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézete munkatársának írása, aki kevéssé feltárt külföldi iratanyagok, visszaemlékezések és interjúk kivételesen gazdag tárházát használta fel, mikor a felszabadult deportáltak svédországi sorsát vizsgálta meg. Írása azért is érdekfeszítő, mert összehasonlítja a koncentrációs táborokban és a svédországi menekülttáborokban töltött időszakot, nem hallgatva el a hazatérő magyar zsidók otthoni viszontagságait sem. A tanulmány további erőssége a nemzetközi szakirodalomban való alapos megágyazottsága.

Olosz Levente történész, az Eszterházy Károly Egyetem doktorandusza a holokauszt utáni antiszemitizmus kérdését vizsgálta Erdélyben. Ezen tanulmány esetében is lényeges a nemzetközi irodalomra való gazdag utalás, illetve az újító és igen fontos – ám sajnos a magyar szakirodalomban ritkán alkalmazott – komparatív perspektíva. A szerző összehasonlítja a háború utáni lengyelországi és csehszlovákiai pogromokat a magyarországiakkal és az erdélyiekkel, így ad áttekinthető, ám a hasonlóságokat és az eltéréseket egyaránt érzékletesen kiemelő képet. A tanulmányhoz táblázat tartozik az erdélyi zsidóellenes atrocitások jelleg szerinti leírásával.

A tanulmánykötet végén ismét diszciplínabeli színfolt Forrás-Biró Aletta iskolapszichológus, egyetemi oktató és Kovács András szociológus, a CEU egyetemi tanára tanulmánya, mely a holokauszt magyarországi iskolákban való feldolgozását vizsgálja. A kutatás érdekessége, hogy

felmérésük során, és más területeken (így például: milyen eseményekre kell megemlékezni az iskolákban, milyen leckéket kell levonni a holokausztból, mire lenne szükség a további oktatáshoz, tapasztalt-e antiszemita megnyilvánulásokat az iskolában) sem adnak olyan hajmeresztő válaszokat, mint amilyeneket egyes írások szerint Nyugat-Európában tapasztalni lehet.

A tanulmányt a sorozatszerkesztő Randolph L. Braham összefoglaló esszéje zárja a magyarországi holokausztról. Érdekfeszítő, hogy itt Kasztner Rezső cionista embermentőre már nem mint kollaboránsra utal, igaz, ez illeszkedik Braham utolsó években mutatott véleményváltásába. A neves kutató írásában a 60 ezres számot adja meg, mint a zsidóság valószínűnek tartott hazai veszteségét, amennyiben a német megszállás nem következik be, vagy a magyar közigazgatás nem kollaborál olyan nagy mértékben. Utóbbi kérdés kétségkívül további kutatás igényel.

Tanulmányok a holokausztról X. Szerk. Randolph L. Braham (Budapest: Múlt és Jövő, 2019)