Bizonyos értelemben műfaji újításnak számít Böröcz László művelődésszervező és kultúrtörténész, a 2B Galéria vezetőjének írása a tanulmánykötetben, aki elsősorban elérhető adatok összegzésével és
újfajta művészi adaptációval jelentkezik a zsidók megtévesztésére írt waldseei postai lapok kapcsán.
Írása annyiban üt el a többi tanulmánytól, hogy új kutatási eredményt nem közöl, ám kétségkívül színesebbé teszi az amúgy szinte szigorúan történelmi tanulmányokra korlátozódó munkát.
A holokauszt-kutató számára már mindenképpen ígéretesebb Molnár Judit történész, a Szegedi Tudományegyetem docensének tanulmánya, aki a szolnoki zsidó gyűjtőtábor érdekfeszítő csendőrségi dokumentumait közli írásában. Ismeretes, hogy a magyar rendvédelmi szervek forrásanyagából alig maradt meg valami a kutatók számára, különösen hiányosak a csendőrségi iratok. Így különösen fontos, hogy csendőrségi jelentések olvashatók az írásban a deportálások idejéből, ám – némileg talán ellentétben Braham bevezetőben írt beharangozójával – azokban éppen az a legizgalmasabb, amit nem közölnek. Az iratok ugyanis a szolnoki zsidók brutális vallatására lényegében nem utalnak, egyértelműen hazudva a hivatalos szövegben, így némi kételyt vetve azon állításokra is, melyek szerint a helyi lakosok örülnének a deportálásoknak. Ha valamire rámutatnak a dokumentumok, az éppen a rendvédelmi szervek körében már ekkor is jelentkező, akár hivatalos iratokat is meghamisító mentalitás, melyet a totalitárius rendszerek kutatói jól ismerhetnek más példákból.
Vadas Henrietta újságíró a zsidóság Csík vármegyei történetét vizsgálja, ám tanulmánya, mely csupán sajtóforrásokat ígér, elrejti írásának valódi értékét, melyet a megmozgatott levéltári iratanyag takar. Ez elsősorban a helyi hitközségek hatóságokkal való levelezéseire, kapcsolattartására vonatkozó adatközlés, melyből