Balaton-terápia: mire tanított meg engem a magyar tenger?

„Az emberiség ősidők óta a vizek partjait népesítette be elsőként, legyen szó forrásról, folyóról vagy tóról. Nemcsak az ivóvíz miatt, bár az is elsődleges szempont; de egy élő víz körül egyszerűen jó lenni. Jó ránézni, és szemünket a hatalmas vizen és a fölötte lévő téren legeltetni. Pszichológusok sora kutatja ezt a jelenséget, a hegy és a víz kapcsolatát és az emberre gyakorolt hatását. Én most személyes élményeimet hoztam el ember és tó kapcsolatáról.

Nem telt még el nyár anélkül, hogy a Balatonon ne lettem volna legalább egy hetet, de inkább egy hónapot, hála nagyszüleimnek, akik nyaralót vettek, akkor, amikor még nem is nagyon lehetett szó nyaralásról, csak nyári szünetről. Nem arra gondoltak, hogy a strandon lesznek egész nap, hanem hogy a teraszon »a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár«: gyümölcs legyen, szőlő, kicsi édenkert, család.

Ha a Balatonra gondolok, mindig a víz jelenik meg a szemem előtt, de sosem a strand zaja és tömege: a nádas susogó csendje, a tó illata a fullasztó hőségben, a vihar hangjai, az ég kékje, a magány.

Sok egyedüllét a szabad ég alatt. És persze a tágabb családdal: unokatestvérekkel, nagynénikkel-nagybácsikkal együtt töltött hosszú, víg esték a teraszon, a közös élmények, kártyázások, nevetések. Sok együttlét a szabad ég alatt.

Itt tanultam meg úszni és bármiyen vízben biztonságban érezni magam. Számomra a »lemenni a Balatonra« már régóta ezt jelenti, hogy egyes-egyedül beúszok olyan messzire, hogy »csak alig hallom a vígság lármáit«, csupán a víz ölel körbe, felettem feszül a tágas ég. Amikor megismertem a flow fogalmát, rögtön ez ugrott be: a tó közepén ezt élem át. Nem lehet leírni és átadni szavakkal, és ez számomra elég biztos jele annak, hogy ott valami különleges történik velem. Nagy tanítómester a Balaton: nem lehet nem jelen lenni, ha ott vagyok a közepén, és legfőképpen – szerencsére – a mindenféle gondolataimnak nincs hely. Nincs más, csak az úszás és a légzés ritmusa; köröttem a víz, »fölöttem az ég, bennem a létra«. És kint a család.

A mély lélegzetvétel után visszatérek a hétköznapokba, a partra, amely színhelye az ember–ember közötti párbeszédnek, félreértéseknek, drámáknak, kibéküléseknek, egymásra találásnak.

A víz mindig más arcát mutatja. Ha csendes, könnyen szót lehet érteni vele, de ha hullámzik, akkor minden alkalommal belátom, hogy jobb, ha én alkalmazkodom. Megszabja a testem mozdulatait, az irányt, amerre úszom, a lélegzetvételemet, sőt azt is, hogy meddig mehetek be. Ha nem hallgatnék rá, magamra vessek. Megadja a ritmust, és mint valami karmester, le is vezényli. Megtanultam azt is, mikor mondja a testem: elég, most már fordulj vissza. Hideg a víz? Ragacsos lesz a hajam? Ezek az apróságok az önfegyelmemet erősítik: ha a Balatonnal – vagy önmagammal – van randim, akkor annak ára van. Megtanultam azt is, hogy van, amikor szó szerint fel kell ülni a hullámra, ráhagyatkozni és fogadni a változást.

Aztán ott van a tó ikertársa, az ég: előre jelzi, mi fog történni, csak legyen szemünk és fülünk rá. A nádasbeli élőlények zümmögése, hápogása, susogása szintén elárulja, hogy vihar közeleg-e vagy hőség. Alázatra és figyelemre vezet, ha nyitott szemmel vagyok jelen.

A Balaton mellett bármely divatos mindfulness-módszernél hatékonyabban megtanulom, hogy minden összefügg mindennel: a tó az éggel, a szél a fákkal, a rovarok a madarakkal, s mindez velem.”