Megtalálja-e a vidék önmagát?

A Kisközösségi Program, a Karátson Gábor Kör és az ELTE Humánökológia szak közös konferencián kereste a választ arra, hogy Miért (lesz) jó vidéken élni?

Az egész napos eseményt Kajner Péter, a Humánökológia szak oktatója vezette fel. Mondandóját három fő pontba szedte: először a vidék jelenlegi helyzetéről, majd a valószínű jövőről, végül pedig egy valószínűtlenebb, de szerinte jobb irányról beszélt.

Kajner Péter

A magyar vidékkel kapcsolatban először a definíciókat kell tisztázni. A tudomány álláspontja sem egységes a kérdés tekintetében. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 150 fő/km²-ben határozta meg azt a számot, amely alatt egy térség vidékiesnek számít. Ez alapján az 1995-ös felmérés alapján egész Magyarország (átlaga) vidéknek számít. Csatári Bálint geográfus a 120 fő/km²-t tartja a határértéknek, és egyéb szempontokat is figyelembe vesz. Számításai szerint az országban 8 városias, 49 megközelítően városias, valamint 92 vidékies térséget talált, tehát az ország nagyrészt vidékies jellegű szerinte is. Ezeken kívül fontos még, hogy a vidéket alacsonyabb beépítettség jellemzi, elterjedtebb a foglalkoztatottság a mezőgazdaságban. Glatz Ferenc akadémikus egyszerűen csak periferiális létezőként jelölte meg a vidéket.

Magyarországon az 1000 fő alatti kis települések aránya meghaladja az 50 százalékot – folytatta. Arányaiban azonban nagyon kevesen laknak ezekben, így

Gazdasági és társadalmi szempontból kialakult az országban egyfajta kettősség. Régebben ez kelet-nyugati irányban létezett, most már inkább úgy néz ki, hogy „van néhány nyugati megye, illetve Budapest és aztán a többiek.”

Ezeket a „többieket” egyszerre sújtják gazdasági és társadalmi problémák. Az elöregedés és az elvándorlás mellett párhuzamosan van jelen a munkaerőhiány és a munkaerő-felesleg. Az utóbbi időben talán inkább a munkaerőhiány a domináns, a legegyszerűbb munkákra sem lehet megfelelő embert találni. A problémák a peremvidékeken koncentráltan vannak jelen, válsággócok alakulnak ki. Északkelet-Magyarországon, a keleti határ mentén, a Közép-Tisza vidékén, vagy a délnyugati országrészben a kilátástalanság és a szegénység a meghatározóak, amelyet etnikai feszültségek is súlyosbítanak, ugyanis ezeken a területeken magas a cigány lakosság aránya.

Hatszoros különbségek vásárlóerőben a leggazdagabb és a legszegényebb települések között

Az elvándorlás problémája főként Borsod és Szabolcs megyéket érinti, míg az elöregedésben Zala, Békés és Budapest járnak az élen. Hiába a főváros az ország legerősebb gazdasági térsége, az itt dolgozók jelentős része az agglomerációban lakik,

Ezek az információk is megerősítik, hogy mennyire nehéz meghatározni, hogy mi számít vidéknek – jegyezte meg.

A felmerülő problémák kapcsán Kajner Péter elmondta, hogy a mezőgazdaság szerepe, mint megélhetési forrás, a vidék életében folyamatosan csökken. Az, hogy vidéken jelentősebb a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya, mint a városias területeken, nem jelenti azt, hogy sokan foglalkoznak ezzel. E mögött globális ok áll: a mezőgazdaság iparosítása az emberi munkaerőt váltja ki, így óriási mennyiségű ember vándorol a városokba, ami miatt nem éri meg szolgáltatásokat biztosítani vidéken.

Ez összességében egy ördögi kört alkot, mert

A mezőgazdasági nyerstermékek feldolgozása is átesett az iparosításon és a központosításon, így az üzemek is a városokba kerülnek, ami azt eredményezi, hogy az értékteremtés központjává is ezek válnak.

Ennek a globális folyamatnak Magyarországon még durvább következményei vannak. A földkoncentráció az előadó szerint most a legnagyobb mértékű. Gyakorlatilag az összes társadalmi földindulás Magyarországon valamilyen formában érintette a földkérdést, mindig felmerült a parasztság földéhsége. Ez megtörtént 1848-ban, az 1920-as és az 1945-es földosztáskor is. Ezt a kérdést 1949-től, illetve az 1960-as évektől – második hullámban – erőszakkal befagyasztották. Ez nem csak gazdasági koncentrációt, hanem a hagyományos termelési formák széttörését, valamint egy drasztikus közösségellenes merényletet is jelentett.

Az együttgazdálkodás kultúrája meghalt ekkor, ennek is következménye, hogy ma nem lehet normálisan működő szövetkezeteket alapítani – emelte ki.

Kajner Péter szerint a rendszerváltás sem hozott valódi változást a kérdésben, az utóbbi évek állami földbérleti pályázatai és állami földeladásai a további koncentráció irányába hatottak. Az uniós támogatási rendszer pedig tovább erősítette mindezt: az igénybe vevők felső 10 százaléka viszi el a támogatások 80 százalékát. A hazai mezőgazdaságban továbbra is az alacsony feldolgozottságú termékek vannak a középpontban.

A mezőgazdaság ugyanakkor a legnagyobb területhasználó az országban. Az ország közel fele művelés alatt áll, de 1990 óta közel 1 millió hektárral csökkent a termőterület a különböző építkezések miatt. A 21. században ez

A mezőgazdaság megélhetési alapként elvesztette meghatározó jelentőségét, csupán néhány száz cégnek hoz extraprofitot Magyarországon, a többség kiszorul ebből a lehetőségből. Kajner Péter meglátása szerint az értéktermelés helyett vannak beruházások, amelyek olcsó munkaerőt keresnek, például összeszerelő üzemek.Ezek a problémákat enyhítik, de nem járulnak hozzá ahhoz, hogy a vidék újra megtalálja önmagát.

Az előadó szerint valószínűsíthető jövőben az éghajlatváltozás és a biodiverzitás elvesztése alapjaiban fogja átrajzolni Magyarország térképét. Fokozódni fog az aszályhajlam, nagyobb lesz a forróság, egyre kevésbé fogunk kellemes környezetben működni, mindez pedig a mezőgazdaságnak sem fog kedvezni. A gazdasági hatások mellett pedig mindez egy klímavándorlást is maga után fog vonni. A demográfiai adatok sem jósolnak sokkal jobbakat: 2030-ra a lakosság száma 9 millióra csökken, valamint a 20 évesnél fiatalabb magyarok fele cigány származású lesz – számol Kajner Péter.

Ha az integrációjuk kudarcos marad, akkor ez még inkább feszültségforrás lesz a jövőben. „Ahogy egyszerűen mondják, aki szegény az a legszegényebb. Tehát azok a peremvidékek, amelyek ma peremvidékek, azok a jövőben is azok maradnak, sőt egyre inkább azok lesznek.” Ha erre centralizációs válasz születik, az társadalmi és politikai konfliktusokat okozhat majd az előadó szerint.

Kajner Péter úgy véli: a közösségek világa a megvalósítható jövő. Olyan gyorsan változnak az életfeltételek, hogy nem lehet általános stratégiákat írni, sem gazdaságilag, sem társadalmilag.

Olyan megoldásokban kell gondolkodni, amelyek a változó körülmények között is tudnak működni, de a lényeg, hogy folyamatosan igazítani kell a stratégiát a körülményekhez.

Az előadó zárszava szerint számos jó példa létezik, de általában olyan kicsi léptékűek, hogy nem vesszük észre őket vagy nem tudunk róluk. Az élet gyarapításáról szól az egész: meg kell őrizni a talajainkat, a vizeinket, a biológiai változatosságot, ezeken múlik a túlélésünk.