Miért nincsenek Magyarországon igazi szakszervezetek?

„A rendszerváltás utáni Magyarország nagyon lényeges problémája, hogy nem alakult ki olyan szakszervezeti rendszer, amely valódi erőként jelenítette volna meg a munkavállalókat, mint a társadalom valódi értékteremtőit. A szakszervezeti mozgalom nemcsak Kelet-Európában üresedett ki és vált a kommunista diktatúra lényegtelen kirakatszervezetévé, hanem az úgynevezett nyugaton sem találta meg a helyét és ott is különböző külső és belső befolyásoló erők irányítása alá került.

Egyrészt ott is jelentős részben kötődött baloldali és sokkal kisebb részben jobboldali politikai erőkhöz, ami szükségszerűen torzította el a működését, másrészt a nyugat-európai munkásság, amikor még jelentős erő volt, nem igazán ismerte fel a közép és hosszú távú érdekeit, csak a rövid távúakra, a jóléti rendszerre koncentrált, tehát megvásárolhatónak és befolyásolhatónak bizonyult.

Nehezen lehetne tagadni, hogy a fejlett nyugati gazdaságok már bő harminc éve egyáltalán nem az adott ország társadalmát szolgálják, mint a jóléti állam csúcspontján látszólag, hanem a globális tőke részévé váló, már csak egykoron nemzeti, most már igazából multinacionális vállalatok érdekeit. Az erőviszonyok jóvátehetetlenül eltolódtak a tőke javára. Nem a tőketulajdonosok javára, hanem a menedzserkapitalizmus haszonélvezőinek a javára. Ez egy új rétege a fejlett társadalmaknak, amely olyan emberekből áll, akik nem akarják fenntartani azt a társadalmat és kultúrát, amelyben a vállalatuk működik, mert nem értik, hogy a társadalom és a kultúra mekkora szerepet játszik a létezésükben és a fennmaradásukban.

Magyarországon a rendszerváltás utáni rablóprivatizáció következtében még messzebb került egymástól az ember és a tőke, az a tőke, amely a nyugati hatékonysággal és a keleti barbársággal gázolt le mindent itt, hogy érvényesítse a teljesen rideg anyagi érdekeit.”