Pontosan kimért nyomorúság: így slammeltek a költészet napján

Április 11-én este a budapesti Három Holló pincehelyiségében tartottak földalatti slam estet a költészet napja alkalmából

„Az elmúlt időszak egyik legfontosabb filmjével (Rossz versek / Bad poems) és a filmzenét készítő VAN zenekarral együtt várunk Titeket április 11-én a Földalatti Slam költészet napi különkiadására. Az este 18 órakor  a Rossz versek című film vetítésével kezdődik, utána Kovács Gellért filmszerész és Selmeczi Bea dramaturg társaságában beszélgetünk Reisz Gáborral, a film rendezőjével, majd következik a Rossz versek slam poetry verseny” – ígérte a program.

A jóhiszemű nyárspolgár egy percre még el is érzékenyülhet: korunk kék- és lilahajú tizenévesei, a szombat hajnali 4-es 6-osok törzsközönsége tán csak megemlékezik a nemzeti költészet nagyjairól, előttük tiszteleg. Mielőtt azonban könnytörölgetésbe kezdene bárki, sajnos ki kell ábrándítanunk:

*

Sötét, meleg, alkoholgőzös tömeg fogadja a pincébe érkezőket. A színpadon önmagára „emancipunciként” hivatkozó lánynak és a Népszabadság/Népszava újságírójának könnyednek szánt poénkodása hallatszik. Egyre jobban kérlelik, hogy a tömegből önkéntes alapon való jelentkezés révén összeálljon a független-objektív zsűri. Siker.

Aztán vége a szervezkedésnek, utánunk az özönvíz, előttünk a Kánaán: következnek a slamek.

Rögtön az első versenyző egy izguló negyedikes stílusára emlékeztetve osztja meg, hogy tizennyolc éves, milyen nehéz ennyi idősnek lennie, majd leugrik a színpadról és megkéri a barátnője kezét. Legalábbis ráhúz a lány ujjára egy gyűrűt, majd visszapattog a pódiumra, és folytatja a szavalást. Az érzelgős performansz után az est házigazdái kiderítik: a lány igent mondott. Hurrá.

Hét slam következik ezután, bennük a szokásos rendszer-és életszidással, meddő önboncolgatással. A folytatásban aztán kiemelkedő élmények ígéretével várják vissza a közönséget. A műfaj elismert szakértője lép színpadra: a Sophie Hard művésznevén fellépő Kemény Zsófi. A többkötetes szerző, illetve dalszövegíró, zenész verséről elöljáróban annyit mond: 

Az élmény leírhatatlan, talán a kezdő sorok segíthetnek valamit átadni belőle: „A trónteremben – sűrű virágszobrok állnak / nehéz, arany gyertyatartók, a falon lándzsa / és törött pajzs lóg – egymás mellett több egyforma trón van, / és ezekben megbaszott királynők ülnek sorban”.

A bajnokság pedig egy lélegzetvételnyi idő után megy tovább.

Újabb slamek, újabb féltucat ember, aki a közönségre dobja sérelmeinek megfogható fájdalmát. Ömlik a szokásos álmélység, ami sem a közönségnek, sem a szerzőnek nem adhat túl sokat. Álbölcsességek egy kamu-világ szinte-híveitől, akik

Alkotásaikban aztán adják magukat, így a művek által sem tekinthetünk túl a nárcizmus kemény falain. Tükrök sehol: biztonságosabb csak egy bizonyos pontig szajkózni, mennyire ismerjük magunkat, ha önreflexiónak helye nincs. A pontosan kimért nyomorúságunkkal aztán a többiek elé lehet járulni, szertartásosan haknizni vele.

Tuti biznisz: a szerző megvájkálja sebeit, épp csak annyira, hogy vérezzen egy kicsit – ezáltal lesz mit mutogatni, lesz mire fel támogató simogatásokat gyűjteni a többiektől –, miközben valójában tetemesebb lelki energiát nem szükséges befektetni.

Tisztelet a kivételnek, ami igenis létezik!

A bajnokság második felében ugyanis  – lehet, hogy Sophie lélegzetelállító fellépésének, esetleg a habituációnak hála, de – egészen élvezetes slamek is következnek. Olyan, ami túlmutat néhány primitív vicc és a határtalan nárcizmus keveredésén.

Ugyanis

Van a magyar kultúrában, sőt, költészetben helye a slamnek, ami keretéül szolgálhat egy-egy modern remekműnek. Hiszen a slamben is vannak szabályok, amik bár nem a szótagszámokon vagy a szigorúan szabott színpadi kiálláson alapulnak, mégis irányt mutatnak, összefogják a műveket, a résztvevőket és az egész rendezvényt is.

Ellenben amikor ezeket a szabályokat semmibe veszik – mindenfajta következmény nélkül –, akkor éppen azt rombolják, amit műfaji elődjeik nehézségek árán évek munkájával építettek. A kutya nem csak önnön farkába harap, de kezdi azt megemészteni is.

Amit csütörtök este láttunk, többségében inkább bohózat, mintsem művészet volt. A rendezvény bizonyította, semmilyen lelki nyomorúság vagy érzelgősség nem elég önmagában ahhoz, hogy művésszé legyünk. Ahhoz valami több kell.