Sötét, meleg, alkoholgőzös tömeg fogadja a pincébe érkezőket. A színpadon önmagára „emancipunciként” hivatkozó lánynak és a Népszabadság/Népszava újságírójának könnyednek szánt poénkodása hallatszik. Egyre jobban kérlelik, hogy a tömegből önkéntes alapon való jelentkezés révén összeálljon a független-objektív zsűri. Siker.
Aztán vége a szervezkedésnek, utánunk az özönvíz, előttünk a Kánaán: következnek a slamek.
Rögtön az első versenyző egy izguló negyedikes stílusára emlékeztetve osztja meg, hogy tizennyolc éves, milyen nehéz ennyi idősnek lennie, majd leugrik a színpadról és megkéri a barátnője kezét. Legalábbis ráhúz a lány ujjára egy gyűrűt, majd visszapattog a pódiumra, és folytatja a szavalást. Az érzelgős performansz után az est házigazdái kiderítik: a lány igent mondott. Hurrá.
Hét slam következik ezután, bennük a szokásos rendszer-és életszidással, meddő önboncolgatással. A folytatásban aztán kiemelkedő élmények ígéretével várják vissza a közönséget. A műfaj elismert szakértője lép színpadra: a Sophie Hard művésznevén fellépő Kemény Zsófi. A többkötetes szerző, illetve dalszövegíró, zenész verséről elöljáróban annyit mond:
nem állítja, hogy a megbaszott királynőkről szóló műve jó lett, de az első, amit érdemes volt megírnia.