Hárfa és pop két jó barát – a Passed zenekar a Mandinernek

Az Euro Faktor videóblogja szerint A Dal műsor eddigi évadaiból a ti dalotok, a Mesmerize a legjobb. Ti ezt tartjátok a legjobb számotoknak?

Nizalowski Dorottya: Saját ízlésem szerint nem a Mesmerize-t mondanám a legjobbnak, hanem a Growing Down-t, ami bár még nem jelent meg, de zeneileg előrelépést jelent nekem. Rory Winstonnal, egy magyar származású kanadai-amerikai íróval dolgoztunk rajta együtt, az ő szövege hatalmas inspiráció volt.

Nizalowski Fanni: Nekem viszont a Mesmerize a személyes kedvencem. Élmény volt követni, ahogy kialakult a szám, már az első verziót is hallottam, ami Levi vizsgamunkája volt, utána pedig örömmel vettem részt a kidolgozásában. Azóta is csak szeretettel tudok gondolni rá.

Szabó Levente: Tavaly májusban megjelent a Csak Téged című dalunk, Zelk Zoltán versének megzenésítése. Talán ez a szívemhez legközelebb álló magyar vers, a zenekészítésről pedig ennek a számnak a szerzése és hangszerelése közben tanultam a legtöbbet. Különösen közel áll hozzám a videoklipje is, mert a legjobb barátaim szerepelnek benne.

Az utóbbi években voltatok már a Dal döntőjében, a Nagyszínpad verseny döntőjében, van számotok több százezres megtekintéssel, felléptetek minden neves fesztiválon, de készítettetek portréfilmet, interjúkat is, zene- és hárfatörténeti cikkek százait lehet olvasni a blogotokon. Ti mit tartotok a legnagyobb sikereteknek?

N. F.: Én azt tartom, hogy már tinédzser korunkban,

Ez rengeteg lehetőséget nyitott meg előttünk – országszerte koncertezni kezdtünk, szinte minden jelentős magyar fesztiválra eljutottunk fellépőként.

Sz. L.: Én azt élem meg a legnagyobb sikernek, hogy napról napra olyan helyzetekben találhatom magam, amikről korábban legfeljebb csak álmodtam. Vágóként a kedvenc rendezőimmel is dolgozhattam együtt, az Eva Jaslar lengyel-amerikai hárfás életét bemutató portréfilmünk vágása pedig teljes egészében a saját kezem munkája – erre is büszke vagyok.

Egyébként honnan jött az ötlet, hogy portréfilmet készítsetek róla? Mit kell egyáltalán tudni Eva Jaslarról?

N. D.: Eva Jaslarral Fanni találkozott először Cieszynben egy nemzetközi hárfaversenyen – amin egyébként különdíjat kapott. Korábban a blogunkon rengeteg cikket írtunk a New York Harp Ensemble-ről, ami egy magyar-lengyel alapítású hárfás kamaraegyüttes volt. A világ hatvan országában léptek fel, Szent II. János Pál pápának a Vatikánban, a Fehér Házban pedig amerikai elnököknek játszhattak, ami csak a legjobbaknak adatik meg. Amikor rájöttünk, hogy Eva Jaslar is a New York Harp Ensemble-ben hárfázott, biztosak voltunk benne, hogy szeretnénk vele feldolgozni az életművét és a kamaraegyüttesük történetét. Csak a formátumban nem voltunk biztosak, de végül az is adta magát, hiszen Levi vágóként dolgozik, mi pedig Fannival már csináltunk korábban videóinterjúkat a világ leghíresebb hárfásaival Hongkongban a Nemzetközi Hárfakongresszuson. Így végül a portréfilm mellett döntöttünk.

Hogyan jött a zenétekbe az elektromos hárfa? Mennyire egyedülálló ez?

N. F.: A zenekarunk alapításakor Dórival már mind a ketten tíz éve hárfáztunk, először akusztikus hárfát vittünk magunkkal a klubokba, azt viszont nem lehetett jól hangosítani. Ezt a problémát egy elektromos hárfával tudtuk kiküszöbölni –

Egy dél-amerikai népi hangszer mintájára készült, olyan mint egy akusztikus kelta azaz kampós hárfa, csak nincs teste, hanem minden húr alján van egy hangszedő, ez a kis mikrofon veszi fel a húr rezgését és tiszta, egyáltalán nem mesterkélt hárfahang jön ki belőle.

Amit játszotok, az „elektronikus hárfapop”. Mennyire alapja a zenéteknek a hárfa? Ugyanazt a szerepet játssza, mint más akkordhangszerek, csak különlegesebb?

Sz. L.: A hárfa a legizgalmasabb és legsokoldalúbb hangszer, amivel valaha dolgoznom kellett. Ugyanúgy lehet belőle ritmikus elem a háttérben, mint glissandós effekt vagy szólóhangszer.

Ez még a gitárra is igaz.

Sz. L.: Igen, de a hárfa sokkal jobban kiemelkedik bármilyen más hangszernél. Ennek köszönhető, hogy a szokásostól eltérően nekünk nem egy szólistára épül a zenekarunk, hanem kettőre, a hárfa és ez ének egyformán fontos. Egyébként a hangterjedelme is jóval nagyobb, mint mondjuk a gitárnak, ráadásul a hangzása meditatív, nyugodtságot sugall,

Erre a különleges hangzásra egész albumokat lehet felépíteni.

A magyar filmek egyre több nemzetközi sikert hoztak az utóbbi időben. A popzenében nem látszik ez az irány. Szerintetek miért?

N.D.: Az USA-ban és a skandináv államokban bejárt útja van annak, hogy hogyan lehet nemzetközi hírű előadóvá válni. Nálunk a zeneipar még kevésbé fejlődött ki, illetve hiányzik a marketinggépezet is.

N. F.: Itthon a kiadók segítségével könnyen be lehet futni,

aki pedig így válik népszerűvé, az nem kényszerül arra, hogy folyamatosan egyre jobb és jobb számokat írjon. Hiányzik emiatt a valódi, szabad verseny, ez pedig természetesen a minőségre is hatással van. Nem véletlen, hogy egyre kevesebb magyar zenét hallgatnak a fiatalok, elfordulnak tőle. Néhány éve elindultak kezdeményezések, amik ezen változtatnának, ilyen például a HOTS és az általuk szervezett Outbreakers’ Lab tábor, ahol abban segítik a zenekarokat, hogy eljuthassanak külföldre, tanácsadó mentorokat is hívnak.

Sz. L.: Azt még hozzátenném, hogy itthon az együttműködés nem elég jellemző. Mindenki magának szeretne zenét írni. Vagy azért, mert nem mer másokat bevonni a jól megszokott munkafolyamatába, vagy egyszerűen csak magának akarja a jogdíjakat. Külföldön rengeteg az olyan profi dalszerző, aki nem előadó, hanem csak zeneírással foglalkozik. Ezek a profi dalszerzők ülnek össze többen, közös munkájukból születik meg aztán egy-egy olyan szám, ami valamelyik sztár előadásában majd slágerként bejárja a világot.

A magyar komolyzenészek, zenekarok, zeneszerzők a világ élvonalába tartoznak. Miért sikeresebb ennyivel a hazai zene klasszikus iránya?

N. F:  ​Itthon magas szinten áll a komolyzene tanítása, a zeneiskolák színvonalasak, a Kodály-módszer világhírű. Az egész rendszer jó, ennyire kiépült konzervatóriumi, tehát zenei szakgimnáziumi rendszer kevés helyen van a világon, már fiatalon profi zenészeket nevelnek ki. Az egyetemi oktatás talán már nem ilyen kimagasló, sokan mennek külföldre tanulni. Én például Lengyelországban tanulok, ott többet foglalkoznak azzal, hogy a szabad zenélést, az improvizációt is megtanítsák. Ez sokat segít a könnyűzenében. Lengyel zenészek kapnak is Grammy-díjakat és jelöléseket.

N. D.: A könnyűzenében sikeresnek lenni egyébként több befektetést is igényel, abból a szempontból komplexebb műfaj, hogy muszáj például jó videoklipeket is csinálni a számokhoz. Itthon

nekünk is sokszor mondták, hogy ha sikeresek leszünk a könnyűzenében, akkor a klasszikus zene terén nem fognak minket komolyan venni. Erre Fanni igyekszik rácáfolni, Krakkóban a világ egyik leghíresebb hárfaprofesszoránál, Florence Sitruknál tanul, rengeteget lép fel a legnagyobb lengyelországi koncerttermekben. Az tényleg igaz, hogy a könnyűzenében itthon rengeteg a hobbizenész, ugyanis itthon nincs kiépült rendszere a könnyűzenei oktatásnak.

Lengyel származásúak vagytok, interjúkban és az oldalatokon gyakran hangsúlyozzátok, hogy milyen fontosnak tartjátok a lengyel-magyar barátságot. Mit jelent ez a barátság a 21. században?

N. D.: Egészen a magyar államiság kezdetei óta egyedülálló módon fonódott össze a történelmünk a lengyelekével. Kis ország vagyunk, a nagyhatalmakhoz képest Lengyelország is, az érvényesüléshez együtt kell működnünk a következő időszakban is.

Ahhoz képest, hogy ezt a barátságot mennyire szeretjük hangoztatni, valójában egyébként meglepően keveset tudunk egymásról. Érdekesség, hogy az egyik legnagyobb lengyel gasztronómiai brand az oscypek sajt, olyan, mint nekünk a tokaji borok. Ezt itthon talán senki nem tudná a lengyelekről, pedig ez a sajt eredetileg a magyar rackajuh tejéből készült! Levi itthon lengyel szakon tanul, Fanni rengeteg koncertet szervez Budapesten és Krakkóban is, lengyel zenészeket hívunk Magyarországra koncertezni, a filmünk is a lengyel-magyar vonalon indult el. A zenekarral folyamatosan azon dolgozunk, hogy a kapcsolatot szorosabbra fűzzük lengyelek és magyarok között, megismertessük itthon a lengyel kultúrát, Lengyelországban pedig a mienket. Szeretnénk, hogy ez a barátság tényleg tartalmas legyen.