Mihez kezdett a „fajtalansággal” a Tanácsköztársaság?

„Elmebetegsége következtében nem képes beteges szexuális hajlamaival szemben a szükséges szellemi gátlást kifejteni” – írták a Tanácsköztársaság ideje alatt egy „fajtalankodó” férfiról. Az úriember, nevezzük F. Gy-nek, egy másik férfinak, szerencsétlenségére éppen egy titkosrendőrnek ajánlkozott fel egy légyottra, aminek következtében a Kísérleti Kriminológiai Osztályra került.

F.Gy. életén keresztül a Tanácsköztársaság – egyáltalán, a magyar társadalomtörténet – egy ritkán tárgyalt szegletéről hallhattunk a „Fajtalanság”, pszichoanalízis és kriminológia a magyarországi Tanácsköztársaságban című rendezvényen. Az esemény a Háttér Társaság budapesti, Balzac utcai központjában kapott helyet az LMBT történeti hónap alkalmából.

A Rendes Magyar Jobboldali Honpolgár előtt a fentiek egy egész vörösposztó-rengeteggé állhatnak össze, de a társadalom- és tudománytörténeti érdekességek ígérete felkeltette kíváncsiságunkat, így három kutatót hallgathattunk meg, akik három különböző szempontból – a társadalomtörténet, a pszichológia és a jogtudomány megközelítéséből – elemezték F. Gy. esetét, majd a Tanácsköztársaság homoszexualitásról alkotott véleményét.

A férfi aktáját a Kísérleti Kriminológiai Osztály feljegyzései között találhatjuk. Az unikális forrásban újszerű megközelítésből ismerhetünk meg szubkultúrákat, például a korabeli férfi prostitúció rejtett világát – tudjuk meg Trádler Henrietta történésztől.

A Kísérleti Kriminológiai Osztály ugyanis tudományosan vizsgálta a bűnözőket, arra a kérdésre igyekezvén választ találni, mi minden hathatott az emberre, aki a kihágást elkövette. Összesen 86 eset aktája maradt fent, így 86 különböző, nem politikai jellegű bűneset vádlottjának sorsát őrzik az iratok. A kutatók kiemelik: az általuk elemzett dokumentum is egy konstruált forrás, határozottan láttatni szeretne valamit.

F. Gy-ről például azt tudjuk, hogy 1919. május 26-án az Emke kávéház előtt, 35 évesen

F.Gy. a Kísérleti Kriminológiai Osztályra került, ahol részletesen elmeséltették vele egész életét, teszteket vettek fel, majd a szakértők beszéltek rokonaival, barátaival és távolabbi ismerőseivel is. Mindezt azért, hogy megismerjék a bűnelkövetőt, s megértsék, mi vezethette őt tetteinek végrehajtásához. 

Kiderült, hogy F. Gy. már egészen korán szexuális tapasztalatokra tett szert, később prostituált nőkhöz járt, majd szinte véletlenségből vált maga is prostituálttá: egy férfi pénzt ajánlott szolgáltatásaiért, F. Gy. pedig beadta a derekát. A férfiról emellett tudjuk, hogy gyerekkorában fejsérülést szenvedett, felnőttként pedig „kissé agyalágyult lehetett” – vagy éppen rendkívül rafinált. Mint azt az előadók kiemelik, a források sajnos helyenként igen hiányosak.

A zavaros eset elemzésében azonban nem érdemes elveszni – csupán a kirakós egy darabja lenne, nem pedig a nagy kép. Annak érdekében, hogy ezt a nagy képet, a korszak és a Tanácsköztársaság homoszexualitásról alkotott véleményét megismerjük, a társadalomtörténelem, a jog és a pszichológia korabeli vélekedéséről is beszámolt egy-egy szakértő.

Lászlófi Viola gyors történeti áttekintést adott a pszichológia álláspontjából közelítve. Mint megtudhattuk, a Tanácsköztársaság állt ki először a pszichotudományok mellett, a pszichoanalízis tanát felkarolták, általánosságban teret engedtek az új tudásformának. Ennek eredménye lehetett a mód is, ahogyan F. Gy-t vizsgálták, hiszen már a traumák feltárására törekedtek.

A szemléletváltás megtörténtéhez szükség volt a tudományos álláspont változásához, ami valahol 188. környékén indult Richard von Krafft-Ebing orvos, pszichiáter és szexológus munkásságával. Ő a homoszexualitást biológiai okokra vezette vissza, majd az elmebetegséggel hozta kapcsolatba. Később, a századforduló környékén egyre több kutatót foglalkoztatott a téma, köztük Iwan Blochot, Sigmund Freudot és Ferenczi Sándort is – ám a tudósok szinte mind más-más megközelítést alkalmaztak. Volt, aki patológiásnak tartotta a homoszexualitást, míg mások nem, egyesek gyógyították volna, mások pedig a csendes ráhagyásra voksoltak – derül ki Lászlófi előadásából.

A jogtudomány szempontjából közelítve sem kaptunk sokkal világosabb képet, cserébe a dilemmák egy újabb rétegét tárta elénk Nagy Zsófia. Mint elmondta, 1919-ben még az 1878-ban érvénybelépő Csemegi-kódex volt hatályos, melynek értelmében két férfi közösülése „természet elleni fajtalanság”, amiért rabosítás jár. Ahogy Nagy kiemeli, ez a törvény már igen megengedő volt, hiszen

Az enyhítési hullám során Németországban 1897-ben már a legalizálás mellett állt egy csoport, ami a magyar közgondolkodásra is kihatott. Sokan úgy vélték, a homoszexualitás velünk született tulajdonság, orvosi alapja lehet, s az, akit érint, vélhetőleg nem teljesen beszámítható, ezáltal nem is büntethető.

A homoszexualitásról való törvényhozás és törvénykezés ezek mellett is nagy jogi dilemmát rejtett, hiszen felmerült a kérdés: az állam mégis milyen mélységekig szólhat bele az egyén életébe? Ha két felnőtt férfi közös megegyezéssel dönt az aktus mellett, az állam miért akadályozza meg őket? Büntetni kell? Gyógyítani? Elfojtani vagy előtérbe helyezni? Beavatkozni, szabályozni, korhatárt húzni, vagy nem csinálni semmit az ég világon?

Mint a mai magyar és nemzetközi közvitákból ismerhetjük: máig nem tudnak lezárulni a társadalmi viták a homoszexualitás jelensége körül. De azért a tűzhalál és társai mindenki szerencséjére rég lekerültek a napirendről.

És hogy a nőkről miért nem esett szó a fentiekben? Azért mert az előadások során is egy mondat szólt róluk összesen:

így szinte senki nem is törődött velük.