A Rossz versek az utóbbi évek egyik legjobb magyar filmje, az új nemzedék hű bemutatása. Nyomorúságos, szerencsétlen és végtelenül őszinte.
„Míg a halál fizikailag elpusztítja,
a halál tudata megmenti az embert.”
Irvin D. Yalom
Reisz Gábor nevét a publikum négy éve ismerhette meg, amikor a kétezertízes évek fiatal felnőttjeinek, későn érő harmincasainak ikonikus filmjét, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című moziját megalkotta. A történetet sokan nem kedvelték, de annál többen magukra ismertek benne:
2018-ban Reisz Gábor ismét bevette a mozikat: második filmjét, a Rossz verseket – aminek a VAN-hoz hasonlóan forgatókönyvírója és rendezője, de ezúttal főszereplője is – december 27-én mutatták be. Sokan az előző film folytatásának, de minimum testvérének tekintik, aminek hangulata, egy-egy központi motívuma és témája valóban vissza-visszatér, ahogyan a szereplők között is van átfedés.
Persze van, ami más: a Rossz versek képanyaga hihetetlenül gazdag, az események nem csak térben, de időben is több síkon mozognak, a különböző színterek pedig más-más hangulatot teremtenek – amire rásegít a film zseniális zenéje, illetve az egymást folytonosan követő műfaji váltakozások. A Rossz verseket patikamérlegen mérték minden tekintetben: ott vesz vissza, ahol kell, és ott van túltolva, ahol az jól esik.
A végre-valahára életszerűen megírt párbeszédektől, a hiteles alakításoktól, a szép képektől, a viccesnek szánt és valóban viccesre sikerült jelenetektől, a depresszív, bárkit könnyen önsajnálatra sarkalló, azonosulást segítő események bemutatásától egyaránt vált a Rossz versek az utóbbi évek egyik legjobb magyar filmjévé. Minden tekintetben profi, és
Központi témája a szerelem, annak nemes és túláradó voltában, az amerikai giccs és a művészfilmi elvontság közötti vékony mezsgyén egyensúlyozva. Másfél órában elmélkedhetünk valakivel az érzelmek születésén, fennmaradásán és érthetetlen elmúlásán –
Heidegger szerint az életet két módon élhetjük: a létezést felejtő és a létezés tudatában lévő állapotban.
A két létforma között minőségi különbség van: az elsőben a tárgyak világában élünk, belemerülünk a rutinba, az örökkévaló egymásutáni mindennapokra vesztegetjük életünket; míg a másodikban folyamatosan tudatában vagyunk önnön létezésünknek, így mulandóságunk felelősségteljes, értelemteli életvezetésre ösztön. Azt, hogy miként kerülünk egyik szintről a másikra, nehéz megmondani, mindenesetre a halállal való találkozás, az elmúlás személyes közelsége átbillenthet bárkit.
Talán Tamással, a főszereplővel is ez történt, aki az egyes szakaszt rég hátra hagyta, de a másodikba sosem érkezett meg. A főhős gyerekkora óta
Közben ennek híján az élet más területein is a lélekölő rutin elől menekül, nagy sportolói, költő és zenész pályát is képzel magának – majd mindet hátra hagyja, és a semmiben találja magát.
Persze mi, nézők, élvezzük, mert ismerjük, mert túl jól ismerjük, amit bemutat; ugyanakkor különlegesnek érezzük magunkat, hiszen filmvásznon találkozunk a szorongásokkal, a kétségekkel és a reménytelenséggel, ami minket is rág.
Sajátunk ez a film, az önsajnálatra hajlamos, nagy terveket szövögető, de közben magát gyengének érző, mindent túlbonyolító, gesztusokban és szimbólumokban létező új nemzedéké, aki retteg, hogy a szerelem tényleg csak kiüresedett klisék újracitálása.
Válaszokat a felvetett kérdésre persze nem kapunk, hiszen a hősünknek sincsen egy sem – a film ilyen tekintetben valóban
Ez egy korrajz, ami megmutatja, hogy egy 2019-ben élő fiatal is egyszerre nyögi a posztkádárizmus és a modernitás hatásait.
De lélekrajz is, ami tükröt tart a fiataloknak, hogy szembenézhessenek önmagukkal; az idősebbeknek pedig képet fest egy világról, amiben élnek, de mégsem ismerős a számukra.
(Nyitókép: port.hu)
Ha a düh-kór már nem elég, akkor a klasszikus, jól bevált veszettség is megteszi, vagy legalábbis egy variánsa. Ettől pedig a francia veszettek szinte szó szerint tépik szét egymást.
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A Terror Háza Múzeum főigazgatója szerint soha nem fog létrejönni egy Orbán Viktor–Magyar Péter-vita.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
A több mint tíz éve fennálló különleges formáció ősbemutatóján kiderül!
Kiderült, miért utazott olyan hirtelen haza Brazíliába az utolsó bajnoki előtt a Ferencváros csatára.
