Ott, a messzi Donnál

Emlékszem, a hatvanas évek közepén a Fehérvári úton dolgoztam, és minden nap délután egy pirosas otthonkába öltözött tornacipős idős hölgy ment- akkor még szapora léptekkel-, a gyár előtt, a járdán Pest felé. Miután sokunknak feltünt, valaki utána járt, és kiderűlt, hogy minden nap gyalog elment a Keletibe, és várta haza a férjét, aki orosz hadifogságba esett.

Nem konkrétan ide tartozik, csak most találtam, érdekes. 1944 karácsony, Budapest: "Andrej Iljics Kozlov alhadnagy felderítőszakasza 1944. december 24-én este hat óra tájban érkezett meg a fogaskerekű végállomásához a Svábhegyen. Kozlov előzőleg majd egy órát kúszott az erdőben, a lassan olvadó hóban - 1944-ben a karácsony előtti héten szokatlanul enyhe volt az idő, csak másnap állt be a fagy - és átázva, átfázva, abban a hiszemben érte el a célját, hogy háború van. Amikor azonban elérték az első épületeket, a kilenc orosz katona nem akart hinni a szemének. Mivel már erősen sötétedett, égett az esti közvilágítás, és az esti váltásból hazatartó szállodai személyzet komótosan vásárolgatott a kivilágított peronon sorakozó asztaloknál. Az állomás mögött karácsonyfákat árultak - orosz időszámítás szerint még nem volt karácsony - és egy kendőbe bugyolált öregasszony egy vaskályhánál sült gesztenyét árult. Az orosz katonák már 3 éve nem láttak ilyet, de még hasonlót sem. Komarov, aki már beszélt kicsit magyarul, megkérdezte, hogy a gesztenye? és az öregasszony - aki azért kicsit furcsállotta a katonák ruházatát - készségesen kimért minden katonának egy kis zacskónyi gesztenyét, sőt a végén, amikor nem tudott visszaadni az alhadnagy 100 pengőséből (a szakasz nemrég szabadított fel egy vendéglőt, ahol ital egy csepp sem maradt, de megtalálták a kasszát) kis híján sírva fakadt csalódottságában. Az orosz tiszt nagyvonalúan intett: tartsa meg! Erre a nénike kis híján kezet csókolt az alhadnagynak. A felderítőszakasz szinte kábulatban őgyelgett a tökéletesen békebeli hangulatban. És a csodának még mindig nem volt vége: Egyszerre csak csilingelve befutott egy fényesen kivilágított sárga villamos (a fogaskerekű egy szerelvénye). Leszálló alig volt, a három kocsiból álló szerelvényre vagy kéttucatnyi ember szállt fel. Az alhadnagy gondolt egy merészet és nagyot, és embereivel felszállt a középső kocsira. Az emberek nem törődtek velük, egyszerűen senki sem vette észre a sapkájukon virító ötágú vörös csillagot. A vezető csöngetett és a szerelvény elindult vissza a város felé. Csak akkor tört meg a varázs, amikor a kalauz kérte a jegyeket. Hiába beszélt kicsit magyarul az orosz tiszt, nem értette mit akar tőle ez az egyenruhás. Az egyenruha láttán elveszítette a fejét. Kozlov azt hitte, hogy az egyenruhás igazoltatni akarja és egyből a kalauz orra alá dugta a géppisztolya csövét és oroszul kiabált rá. Ebből aztán a békésen szendergő utazóközönség is megértette mi a helyzet. Ráth Géza szállodai könyvelőnek ekkor állt össze a kép a katonák sapkájának dísze alapján és az idegen nyelvű kiabálás hallatán, megrántotta a vészféket. A szerelvény megállt a nyílt pályán és az oroszok kutyafuttában szaladtak el az erdő felé. Hogy mennyire nem vette észre senki a történteket, arra jellemző, hogy a szerelvényen két katonatiszt is utazott. Az első kocsiban ott volt Bondor Vilmos tartalékos hadnagy - későbbi építési miniszter - aki emlékirataiban ezt írja erről: a szerelvényt azért állították meg, mert állítólag orosz felderítők utaztak rajta. Bondor főhadnagy valószínűleg látta az erdőbe berohanó oroszokat, de nem hitt a szemének. Ahogy a harmadik kocsiban utazó Pintér Tibor tartalékos hadnagy sem, aki úgy emlékszik vissza, hogy a kalauz valamilyen részegen erőszakoskodó katonákat szállított le, akik még elvették valakinek az óráját is. Jellemző a Budapesten akkor uralkodó közhangulatra, hogy egy megállóval később a kalauz telefonon értesítette a történtekről a forgalmi ügyeletest, aki megfenyegette, ha kiderül, hogy tényleg részeg, javasolni fogja az elbocsájtását. Kozlov alhadnagy kalandjai azonban itt még nem értek véget. Miután leszálltak a fogaskerekűről, tovább haladtak Buda belső kerületei felé, hiszen a parancsuk úgy szólt, hogy hatoljanak be az ellenséges vonalak mögé. amennyire az csak lehetséges. Egy darabig még az erdőben, bujkáltak, de később ez már nem volt lehetséges, mivel beértek a városba. Közben azonban már teljesen besötétedett és ebben a helyzetben az oroszok egy régi trükkhöz folyamodtak: egyszerűen sorba álltak és lépést tartva meneteltek tovább. Bár több katonai járőrrel is találkoztak, minden baj nélkül eljutottak, egészen egy több épületből álló objektumig, amit Kozlov laktanyának azonosított. Valójában a Szent János kórház hátsó traktusához érkeztek meg. Az akkori tüdőosztály előtt őrszem posztolt. Az alhadnagynak addigra már nagyon elege volt a hatalmas városból, ami úgy viselkedett mintha béke lenne. Bár az utcákon este 8 után már nem égett a közvilágítás, de az emberek fonott kosarakkal, csomagokkal, demizsonokkal a kezükben mászkáltak az utcákon és ügyet sem vetettek az idegen katonákra. Úgy gondolta, hogy most már tényleg elég ebből és örült volna, ha épp bőrrel megússza a kalandos felderítést. Mivel azonban nem mehetett haza üres kézzel, és ha elmeséli mi történt, valószínűleg büntetőszázadba küldik, mint közveszélyes hazudozót, mert senki sem fogja neki elhinni, amit itt tapasztalt, elhatározta, hogy foglyot ejt. A csendes és sötét kaszárnya előtt posztoló őr éppen megfelelő erre a célra. Az őrt álló honvédet Bencsik Kis Miklósnak hívták - éppen akkor ütötték le, amikor az tisztelgett az orosz tányérsapkásnak, aki csak német tiszt lehetett a katona felfogásában. Éppen akkor lépett ki valaki a kórház kapuján és látva a történteket nyomban vissza is fordult. Az oroszok utána rohantak és elkapták, továbbá 5 katona foglyot szedtek össze. Kozlov alhadnagy nem akart hinni a szemének. Az őrszobán a katonák maceszt ettek libamájjal és márkás pezsgővel öblögették le a falatokat. Az oroszok lerohanták a készültséget, leütötték és megkötözték a magyar katonákat. Végül senkit sem öltek meg és foglyot sem ejtettek. Elvitték a katonák óráit, értékeit, és magukhoz vették az őrszoba naplóját, valamint pár hivatalosnak tűnő iratot, valamint megtömték kenyeres zsákjaikat a felhalmozott luxus élelmiszerekből és futva kereket oldottak. Kozlov úgy gondolta, hogy elég volt a vitézkedésből és már így is átmentek az ésszerűség minden határán. Kozlov 1978-ban egy magyar újságírónak elmondta, hogy senki sem akarta elhinni a történteket és majdnem megfenyítették szakaszával együtt, mert azt hitték, hogy részegek." https://444.hu/2014/12/24/amikor-a-jezuska-usankas-szovjeteket-hozott

Nemeskürthy igazat írt. Áldozatok voltak valamennyien. Ők voltak, lehettek a németek által kicsikart fizetség a korábbi és nagyobb fegyveres konfliktusok nélküli terület és lakosság visszaszerzéséért az ország részéről. A nácik ugyanis eredetileg sokkal többet követeltek ezen a címen. Keitel tábornagy (szűkebb munkatársai lakeitelnek becézték vagyis lakájnak!) Budapesten tárgyalva a teljes magyar haderő bevetését követelte német vezetés alatt. Mivel erről szó sem lehetett, német, illetve a hazai szélsőjobb nyomárára egy csökkentett értékű hadsereget küldtek ki a frontra. A létszám nagy része tartalékosokból állt illetve az egységek létszámát a hadi létszám alá csökkentették és elnevezték azokat "könnyűnek". Aztán jött ami jött és lett ami lett. Egyik nagyanyám fiútestvére is ottveszett a visszavonuláskor. (A másik testvére még a nagy háborúban esett el.)Tisztelet nekik és örök emlékezet!

Talán csendben, kulturáltan, mindenkinek intelligencia szintje szerint illene emlékeznie. A katonákra, a munkaszolgálatosokra, az ártatlan áldozatokra, minden oldalon, a Don partján innen és túl.