Ideje, hogy a rockzene műfaja jobban a helyére kerüljön

„Az épülő Magyar Zene Házában lesz egy magyar rockzenei rész is, ahová civil kezdeményezésre relikviák, hangszerek és a magyar rocklegendákról készített fotók és festmények is odakerülhetnek. Jó ötlet, hogy a Magyar Zene Háza Múzeumában legyen egy külön kiállítási része lesz a magyar rockzenének és a mi rocklegendáinknak?

Ez egy kiváló ötlet. Nem tudom más szavakkal mondani, mint, hogy nagyon gratulálok ahhoz, hogy felmerült ez a gondolat. Hiszen elég ha belegondolunk abba, hogy a magyar könnyűzene honnan indult el, hogyan működött, mi adta a hátterét. Amikor elkezdődtek a rockos történetek Magyarországon az Illés, az Omega meg a kicsit populárisabb Metró, vagy a Syrius dzsezzrokkos zenéivel, akkor ezeket hanyagolták a médiumok. Egy időben még voltak olyan műsorok amelyekben kiemelt helye volt a magyar muzsikusoknak, zenészeknek, a rock zenének de aztán idővel ezek mind megszűntek. Ma pedig ezért van már egy csomó olyan magyar rock zene a,mit a mai fiatalok nem is ismernek.

A magyar rocklegendák csarnokába tervezett képek közül az egyik már elkészült. Ez a kép Gidófalvy Attilát örökíti meg. Stílszerűen a róla készült kép mellett kérdeztük a Karthago zenekarnak a betegségéből nemrég felépült zenész legendáját. Milyen érzés rocklegendának lenni, akiről már festmény is készült?

Én mindig azt szoktam mondani, hogy a rocklegendaság az egy nagyon kényes kérdés. Legendák általában azok szoktak lenni, akik valamilyen szinten már nincsenek itt a Földön velünk. Rájuk mondják, hogy mekkora legenda az az ember. Ezért különösen nagyon nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy életem utolsó harmadában, egy olyan dolgot kaphattam a kedves barátaimtól, hogy Székely András festőművész engem is megfestett. Én merem remélni, hogy ennek lesz folytatása és Magyarország rengeteg prominens zenésze részesülnek majd ilyenfajta megbecsülésben.

Hátrányos helyzetben van a „klasszikus” rockzene ma Magyarországon?

Merem remélni, hogy talán mostanra egy kicsit ez a fajta rockzenei műfaj jobban a helyére kerül. Ideje lenne! Mert mi van most? Ott vannak például a „Fás(l)y” mulató jellegű tuc-tuc zenés produkciók , amelyekben nem tudod, hogy mi a refrén, mert nem is lehet érteni a szöveget. Mi élő zenét játszunk, amihez hatalmas cuccokat pakolunk be, nagyon drága hangszereket viszünk föl a színpadra, fellépünk, aztán összepakolunk és rengeteg felszerelésünkkel irdatlan mennyiségű kilométert utazunk. A másik oldalon meg ott vannak playback huszárok, akik felszerelés nélkül utaznak és olyanok, mint a tv vagy a rádió, be, meg ki lehet őket kapcsolni egy pillanat alatt. Nekik nem számít, hogy mit akar a közönség, nem érdekli őket még az sem, hogy azt kapja-e a közönség amiért ott van. Náluk előfordul, hogy az a koncert, hogy a háttérben vonaglik egy hölgy az előadó meg akár egy szám közben egyszer csak azt mondja, hogy: Állj! A 8-ast tedd be! És ott van ötezer ember, aki pedig egy szót sem szól amikor ezt hallja.”