Ankerschmidt lovag
Visszatérését követően az első világháború kitöréséig békés és tartalmas életet él. Kiváló mérnökként ismerik, feleségül veszi Kárpáthy Matildot, akitől gyerekei születnek. Ebben az időben gyakran hódol a vadászat szenvedélyének, és ekkor születnek a zergékkel, szarvasokkal, és medvékkel kapcsolatos legfontosabb élményei. Jó tollú író, tájképei szépek, állatrajzait pedig költői részletességgel vetette papírra.
A háború során huszár főhadnagyként szolgál a keleti fronton. Éppen szabadságát tölti, amikor Dél-Erdélyt megtámadja a román hadsereg. Erről így írt:
Ez volt csak „az igazi háború, ahol mindenki érezte, hogy a haza szent rögének és a családi tűzhelynek védelméről volt szó”,
és „a harc szükségességét a létfenntartási ösztön sugallatára hallgatva, nem pedig újságcikkek és mesterségesen keltett hangulatok és komplikált elgondolások alapján érezte át”.
A konfliktus alatt magyarokból, bosnyákokból, szlovákokból, olaszokból és a magyar érdekhez hű románokból álló felderítő-különítményt vezet a Retyezát és Páring hegységekben, a Kudzsiri-havasokban, valamint a Vulkán-hegységben. Remek síelő és lovas hírében állt, vadászszenvedélyének köszönhető helyismerete pedig az ellenségre különösen veszélyes katonává tette. A hadakozás idején sem mondott le a szeptemberi szarvaslesről: „Egy szarvastehenet lőhettem volna, de vadászerkölcseim még a háborúban sem vadultak el annyira, hogy erre a barbárságra vetemedtem volna”.
Miközben végigverekedi a háborút, sok bajtársát veszíti el a becsület mezején. Köztük miskolci 10-es bakát, bátor bosnyákot, kalandvágyó német herceget egyaránt. C'est la guerre! – ahogy mondja a francia. Jellemző rá, hogy
már-már vakmerően mindig meg akar ütközni a sokszor túlerőben lévő ellenséggel,
ugyanakkor a hadjárat előrehaladtával erre már nemigen van lehetősége: „Az oláhok oly gyorsan szaladtak, hogy velük szemben semmiképpen sem bírtuk a harci összeköttetést felvenni” – jegyzi meg.
A katonaember a korra jellemző humorát sem veszíti el teljesen, amikor a Krajovába bevonuló győztes csapatokat köszöntő hölgyeket így jellemzi: „A nők, a legmodernebb párisi divat szerint öltözve, szintén a helyzet uraival való érintkezést keresték. Nekem különösen az tűnt fel, hogy mindazok, akikkel szóba állottam mint »profesoarák«, azaz tanárnők mutatkoztak be. Miután azonban eddigi tapasztalataim szerint Romániában semmit sem lehet Pallasz Athénével a legtávolabbi vonatkozásba hozni, úgy hajlandó vagyok feltételezni, hogy ezek a hölgyek is inkább Asztarte oltárához állottak bizonyos, közelebbi körülírásra nem szoruló viszonyban” – veti papírra.