Leletmentés

„Egy hosszú távra berendezkedett önkényuralmi rendszerben mindig több a kiegyező, a betagozódó, mint a tartósan és elszántan ellenálló. Miért volna ez másként a hatalmi piramis tetején elhelyezkedőkkel? Lehet őket szánni, elítélni, átsatírozni, de a változások eljövetelekor nélkülük ritkán lehet célhoz érni, hiába tagadjuk, szeretnénk meg nem történtté tenni támogatásukat. Egyébként az úgynevezett »belső erjedés« előtt sejteni lehet, hogy ki fog ebbe a körbe beletartozni – igaz, sokan közülük később szintén szívesen mutatkoznak a korai ellenállók között. Éppen ez az állandó mozgás, túltolás emeli feleslegesen magasra azt a hullámot, amelyik nem vevő az árnyalatokra, az összefüggésekre, a szavak és a tettek korokba való visszahelyezésére, s jönnek a válogatás nélküli utcaátkeresztelődések, szoborkeringők, Marx vagy akár Lukács György szurokba hempergetése, Nagy Imre fejbe kólintása.

Nem nyugtat meg, hogy ez a gyarló, politikát felszínesen fogyasztó köznek szól, a tudomány felkent művelői maguk közt ilyenkor elnézően legyintenek. Ugyanezt éltem át fiatalkoromban, és nem voltam annyira kíváncsi, alapos és szorgalmas, hogy kiüssem a belém kalapácsolt sablonokat. Lelkem rajta, nem akarom a felelősséget mindenestől átplántálni az akkori kurzusra, de rettentő nyomasztó újra átélni a leegyszerűsítés, a manipulálás e primitív válfaját, különösen, ha azzal szembesülök, hogy ugyanúgy hat, mint a múltban.

Nem megbocsátó, kiszínezve hagyott képekért esedezem. A magyar történelem jóval zegzugosabb annál, mint hogy váltakozva, de minduntalan fekete-fehérben tobzódjon. Még alaptörténeteink is sántítanak. Nemrégiben olvastam, hogy nem pusztán IV. Béla zsenialitásán múlt, hogy a 13. században kitakarodtak innen a tatárok – a mostoha időjárást sem szívelték. Szapulhatnánk Rákóczi Ferencet is, hiszen a csempészek profitjáért aggódókat toborozta harcához. Nincs olyan fényes diadal, amelynek ne lenne árnyoldala, más olvasata. És akad néhány olyan árnyék, amelyen csak a csupasz gonoszság süt át – márpedig ezen az okok feltérképezése sem szépíthet. Ideje volna több empátia, némi méltányosság, tárgyilagosság – a hatalom (akár tetszik, akár nem) stabilabb annál, mint hogy elmerüljön a legolcsóbb agitpropdumában. Bár lehetséges, hogy a módszer haszna, hogy a szembenállást mélyíti: a provokációk hassanak csak odaát ostorcsapásként, annak pedig, aki idebentről szól ki a kánonból, megvetés a része.

Gerő egyébként avatottabb történész annál, mint hogy vitába keveredjek vele. De hogy Nyers Rezső halálakor mindössze az ominózus glossza kívánkozik a tollára, nos, régészeti lelet ez is. Nyilván már sebtében készül az előterjesztés az emléktábla leverésére, kerül új is a helyére, hogy majd azt is leverjék. Nem kéne. ”