Haynal Imre: halálsápadtan, de mindenre elszántan

„Magasztalnak sokan, Egészség Bajnoka!
De csak én ismerlek-láttalak –
45-ben egy egész nép halálos ágya mellett
férfiasan, híven, segítve –
Írtál írt, bármennyit a szívre,
a legcsodálatosabb szert enyimnek
akkor – Kolozsvárt – írtad, Imre!
Ezért vagyok, köszönve és köszöntve,
híved örökre”
1956. aug. 21.            Illyés Gyula

Milyen embernek kell lenni ahhoz, hogy a kor egyik legnagyobb magyar költője így dedikálja ajándékba küldött könyvét? Haynal Imre nem volt hétköznapi egyéniség, annyi bizonyos. 

Haynal Imre 1892. november 12-én született Besztercén, egy Bethlen Gábortól kapott nemességére büszke, katolikus vallású magyar családban. Miután a besztercei német tannyelvű evangélikus gimnáziumban érettségit tett – édesapja nyomdokaiba lépve – beiratkozott a kolozsvári egyetem orvosi karára. A diploma előtt álló Haynal az első világháború idején társaihoz hasonlóan megkapta a behívóját, tisztjelöltként kellett egy menetzászlóaljban a galíciai frontra vonulnia. 1915-ben lediplomázott, majd újra a fronton találta magát, immár tiszti beosztásban. Egyaránt harcolt a keleti és az olasz fronton, majd a háború után szemtanúja lett az összeomlásnak. Ugyan hamar el tudott helyezkedni – 1919-től a Budapesti Tudományegyetem Bonctani Intézetében dolgozott „díjtalan gyakornok” fizetési osztályban –, szembesülnie kellett szülőföldje elvesztésével. A trianoni béke után a nemesi családból származó Haynal vagonlakóként élt Budapesten.

Szakmai tehetsége azonban segítségére volt – a bonctani intézetből ugyanis az egyetem belgyógyászati klinikájára került, Korányi Sándor kezei alá, aki a fiatal orvos mentora, tanítómestere lett. Haynal orvosi és tudományos karrierje folyamatosan ívelt felfelé. Ezekben az években ismerkedett meg a magyar szellemi élet nagyjaival, Illyéssel, Németh Lászlóval, Tamási Áronnal, Márai Sándorral, Szabó Lőrinccel és Szekfű Gyulával. Egyedül magánélete nem volt felhőtlen: felesége mellett ugyan haláláig kitartott (egy fiuk született, aki 1956-ban Svájcba emigrált), mégis nyílt titok volt, hogy viszonyt folytat egy angol diplomata feleségével.

Haynal tettekkel is bizonyította, hogy komolyan gondolja hitvallását 

Az igazi „beérkezést” azonban nem budapesti évei jelentették Haynal számára, hanem az a pillanat, amikor 1940-ben kinevezték a visszatért kolozsvári egyetem orvosi kara belgyógyászati tanszékének élére. Az itt töltött éveit tartotta a legboldogabbaknak, bármennyire vészterhesek is voltak ezek az idők. Az újdonsült professzor így fogalmazta meg ars poeticáját: „Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a gondjaimra bízott tanszék és klinika hármas hivatását minél jobban teljesíthesse: jó orvosokat képezzen, a betegeket korszerűen és meleg szívvel gyógyítsa, s a tudományos kutatást megteremtse. […] S ezen hivatás teljesítésében nem fogok nemzetiség szerint megkülönböztetést tenni. Erre a munkára Erdély minden hivatott fiát felhívom, magyart és székelyt, románt és szászt, hogy testvéri együttműködésben olyan légkör keletkezzék, amely egyedül biztosíthatja a »kisebbik haza« és népeinek boldogulását s ennek a klinikának virágzását.”

1944-ben elkövetkezett az az idő, amikor Haynalnak tettekkel is bizonyítania kellett, hogy komolyan gondolja hitvallását – ő pedig nem habozott. Nem sokkal a német megszállás után nekrológot írt elhunyt mesterére, Korányi Sándorra emlékezve, akit néhány évvel korábban származása miatt eltávolítottak az orvosi pályáról. E cikke akkoriban politikai tettnek, a humánum melletti kiállásnak számított. Amikor pedig a zsidótörvények betartását kérte rajta számon a kormányzat, Haynal – mint az orvosi kar dékánja – így válaszolt: „A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium azon »tanácsát«, hogy zsidókat ne avasson doktorrá, mint illetéktelent és törvénytelent, nem fogadta el azon indoklással, hogy tanácsra nem szorul.”

És a hétköznapokban? A légiriadók alatt, a német megszállástól felbátorodott nyilasok provokációi közepette? Haynal önfejűsége senkivel szemben nem ismert kompromisszumot. „Bátran kiállt az üldözöttek mellett, és százakat mentett meg a megsemmisüléstől. Kolozsvári klinikájának kapujában egyedül szállt szembe a félrevezetett fiatalság százaival, akik zsidó hallgatóit akarták kiűzni. A halálsápadt, de mindenre elszánt professzor előtt a tüntetők meghátráltak” – emlékezett vissza egyik tanítványa, Gráf Ferenc nekrológjában mestere 1944-ben tanúsított bátorságára.

„Arra emlékszik-e Professzor Úr, hány ember életét mentette meg?”

Egy másik tanítvány, Láng István gyászbeszédében a következőképpen fogalmazott: „Arra emlékszik-e Professzor Úr, milyen időket éltünk akkor? Háború volt. SAS-behívók. Nyilasok. Légiriadók. Bombák. Aknák. Emlékszik azokra az éjszakai osonásokra légiriadó idején, mikor szirénák vijjogása, ágyúk dörgése között szabadon be lehetett jutni a deportálandókkal telt kijelölt házakba, amikor az őrök is óvóhelyre bújtak. Amikor lehetett gyógyszert vinni, recepteket írni, pár biztató szót mondani és írni hamis orvosi bizonyítványokat? Emlékszik, mikor mondta nekem: »Ne féljetek hippokratészi eskütöktől, adjátok annak szellemében nyugodt lelkiismerettel a hamis orvosi bizonyítványokat az emberi tisztesség nevében, a könyörületesség nevében, az Isten nevében egy olyan világban, amelyben a gonoszság és bűn a törvényesség álarcát vették magukra.« Szavait szó szerint idéztem, belém vésődtek.

Arra emlékszik-e Professzor Úr, hány ember életét mentette meg? Most nem azokra gondolok, akiknek mint orvos mentette meg az életét. Hisz az emberi élet mentése minden orvos professzionális kötelessége és mindennapos feladata. Azokra gondolok, akiknek Haynal Imre, az ember mentette meg az életét. Emlékszik, a háború legválságosabb napjaiban mennyien jöttek, nők, férfiak, gyerekek, egy szál ruhában a puszta életüket hozva, a klinikán menedéket kérve. Emlékszik, hogy ezek között civil ruháért könyörgő szökött katonák és köztük saját orvosai is voltak? Mindenkinek jutott egy tányér meleg étel, egy rongyos matrac, takaró. Mind életben maradtak.”

Jellemző a professzor körültekintésére, hogy arra is gondolt: mi van, ha valamelyik ápolónője – katolikus apácák – kikotyogna valamit a klinikán folyó embermentő tevékenységről. Ennek érdekében Márton Áron gyulafehérvári püspököt hívta el szentmisét tartani, aki szentbeszédében – Haynal kívánságára – dörgedelmes szavakkal ecsetelte, hogy háborús körülmények közepette a „fecsegés” is szörnyű bűn.

Ellenállt a német kiürítési parancsnak, végül szókimondása vetett véget karrierjének 

Haynal ellenállt a német kiürítési parancsnak, a kolozsvári egyetem ott maradt, ahol volt – egészen addig, amíg a szovjetek és a románok 1945-ben másként nem döntöttek. Haynalnak nem sikerült megőriznie a magyar egyetemet Erdély számára. Ehelyett viszont megkapta a budapesti egyetem II. belgyógyászati klinikájának vezetését, ahol újra elkezdhette orvosi, tudósi és oktatói iskolateremtő tevékenységét. Ebben olyannyira sikeres lett, hogy az általa vezetett intézményt hamarosan „Haynal-klinika” néven emlegették. A Rákosi-korszakban nem esett bántódása, noha véleményét sohasem rejtette véka alá. „Miniszter asszony – mondta például egy fogadáson Ratkó Annának –, ha ön engem elvtársnak nevez, a szavaknak nincs többé értelme.”

Szókimondása azonban véget vetett karrierjének. Mivel nem volt hajlandó „ellenforradalomnak” nevezni az 1956-ban történteket, sőt kitartott a „forradalom” megnevezés mellett, 1958. februárban kényszernyugdíjazták. Ezt sohasem heverte ki. Levélben fordult Kádár Jánoshoz annak érdekében, hogy újra praktizálhasson, az MSZMP első titkára azonban így válaszolt neki: „Ha Ön ebben a rendszerben oktatói tisztséget vállalt, nem volt joga ahhoz, hogy tanítványai lelkét mérgezze, akik ennek az államnak serdülő polgárai.” Maradt tehát a magánorvosi praxis, amely ugyan magas életszínvonalat biztosított számára (még úgy is, hogy többeket, így állítólag Gerő Ernőt is, ingyen kezelt), a lelki sebek azonban nem hegedtek. Klinikáján dolgozó tanítványai hamarosan szétszóródtak az országban, „életművének” nem maradt kézzelfogható nyoma. Halála pillanatában, 1979 februárjában neve csak igen keveseknek mondott valamit.

1989–90 után persze ismét lehetővé vált Haynal Imréről nyilvánosan beszélni, érdemeinek megfelelően méltatni őt. 1993-tól felsőoktatási intézmény is viselte a nevét, a XIII. kerületi Szabolcs utcában működő Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem. Az egészségügyben és a felsőoktatásban egymást követő sorozatos átszervezések valamelyikének azonban ez az elnevezés is áldozatul esett. Felvetődik a kérdés: megengedheti-e magának a magyar társadalom, hogy megfeledkezzen egy ilyen életútról? Valóban csak egy rövidhírt ért meg, amikor Haynal Imre 1998-ban posztumusz megkapta a Világ Igaza címet? Nem az ilyen egyéniségekre kell-e különösen felhívni a figyelmet, ha olyan társadalmat szeretnénk felépíteni, amely szembeszáll mindenfajta totalitárius ideológiával?

***

A sorozat a Nemzeti Emlékezet Bizottságának segítségével készül.

Irodalom

Ilyen volt Haynal Imre. Az ember és az orvosprofesszor bemutatását válogatta és összeállította: Domahidy Miklós. Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1989.